2. Évad. 20. Rész - Bűnünk jelképe

ALLI JACKSON

Marry The Night

Szemeim kipattannak, szokatlan a teljes sötétség, ami körülvesz, így el kell telnie pár másodpercnek, míg a környezetem lassan elkezd kirajzolódni körülöttem. Szemöldököm összeráncolom, a körülöttem lévő tárgyak egyáltalán nem tűnnek ismerősnek, bár lehet, hogy ez csak a félhomálynak köszönhető, ami a szobában uralkodik. A sötétítő függönyöknek csak az egyik fele van elhúzva, az ablak szabad felén könnyedén szökik be az utcai lámpák fénye, melyek halványan megvilágítják a szobát, épp eléggé ahhoz, hogy körvonalakat lássak. Szemöldököm az egekbe szökik, mikor halk szuszogás üti meg a fülem, ijedten ülök fel az ágyban, a takarót szorosan tartom meztelen mellkasomhoz, szabad kezemmel ijedten kapok elvált ajkaim elé.
Bár, a fényviszonyok nem a legjobbak, még így, sötétben is megismerem azokat a göndör fürtöket, melyek elterülve pihennek a hófehér párnán. Az illat, ami megcsapja az orrom kimondottan Harry illata, ehhez kétség sem fér, noha legbelül még mindig imádkozom, hogy egy ismeretlen srác ágyában legyek. Nem lennék magamra büszke, sőt, valószínűleg elsüllyednék szégyenemben, ha kiderülne, hogy az éjszaka folyamán egy teljesen vadidegen sráccal szűrtem össze a levet, de valószínű még mindig könnyebb lenne megoldani azt a helyzetet, mint azt, amibe igazából bele csöppentem. Alsó ajkam fogaim közé veszem, ostorozom magam, azért, mert képes voltam megtenni ezt. Ahogy egyre éberebb vagyok, képek jelennek meg a fejemben, az éjszaka történései kezdenek pontosan kirajzolódni bennem, hátamon végigszalad a hideg, ahogy érintésére gondolok. Ahogy megcsókolt, ahogy végig közvetlen közel tartott magához, s ahogy újra ilyen közel tudhattam magamhoz. Összezavarodok, fejemet megrázva űzöm ki belőle a Harryhez fűződő gondolatokat, melyek lassan maguk alá kerítenek. Gyorsan kapom jobbra, majd balra a fejem, próbálom felmérni az elém kínálkozó lehetőségeket. Szememmel ruháim után kezdek kutatni, idegesen tűröm hátra az arcomba lógó tincseket, mikor az Istenért sem tudom megtalálni melltartómat, ami után a keresést körülbelül fél perc után fel is adom. Próbálok halk lenni, lassan rúgom le magamról a takarót, majd Harry ingéért nyúlok, ami a földön hever. Igyekszem nem zajt csapni, miközben kapkodva magamra kapom a kezembe akadó ruhadarabokat, majd lábujjhegyre emelkedek, s az ajtó felé indulok. Szemeimet összeszorítom, mikor mocorgás üti meg a fülem, elmormolok egy imát, könyörgöm azért, hogy Harry tovább aludjon. Várok pár másodpercet, majd lenyomom a kilincset, és kilépek a szobából. A bejárati ajtóhoz sétálok, ám szökésemhez kapcsolatos terveimet keresztbe vágja, mikor az ajtót zárva találom. A kulcs sehol, az pedig egyszerűen lehetetlen, hogy az ablakon lépjek meg, tekintettel arra, hogy több méterre vagyunk a földtől. Idegesen hajamba túrok, egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ez tényleg megtörténik. A komódon kezdek keresgélni, bízom benne, hogy Harry valahová ide dobta le a kulcsot. Kissé megkönnyebbülten lélegzek fel, mikor megérzem kezem alatt a kis kulcscsomót, melyet remegő kezekkel markolok meg, majd teszek a zárba.
Az ajtó hangosan vágódik be mögöttem, egy pillanatra megtorpanok, hisz egyszerűen képtelenségnek találom, hogy egy ekkora csapódásra Harry ne keljen fel. Magam sem tudom, miért nem kezdek el futni, sokkal egyszerűbb lenne, mint megvárni, míg kijön, hogy azt követően esetleg vitába elegyedjünk, abból kifolyólag, miért távozok ilyen hirtelen. Ismét el kellene neki magyaráznom, hogy köztünk már soha semmi nem lesz a régi, amihez semmi kedvem, hisz ismerve magamat, tudom, hogy nem tudnám ezt a szemébe nézve elmondani. Ahogy ismét végig pörgetem magamban az éjszaka történéseit, akaratom ellenére is leragadok annál a résznél, mikor azt mondtam neki; szeretem. Már a gondolattól is ajkamba harapok, egyszerűen nem fér bele a fejembe, hogy lehettem, ennyire felelőtlen. Egy évembe telt, mire sikerült eltemetnem magamban a múltat. Mire egy biztos, erős alapokon álló falat építettem magam köré, ami minden Harryhez kapcsolódó dolgot távolt tartott tőlem. És tessék; pár óra alatt romokba dőlt, ismét ugyanolyan rosszul érzem magam, mint egy éve, mikor Harry elment. Szüntelenül könyörgök, imádkozom, Harry bárcsak elfelejtené az éjszakát, bár erre nincs sok esély, nem beszélve arról, hogyha alapból nem is emlékezne rá, a szobájában valahol ott hever elszórtan bűnünk jelképe - fehérneműm személyében - melyet előbb, vagy utóbb, de megfog találni.

Alkonyodik, mikor belépek a lépcsőházba, mely ilyen korai órában, még teljesen kihalt. Az ajtók mögül semmilyen zaj nem szűrődik ki, az egész háztömb némaságba burkolódzik. Kettesével veszem a fokokat, ennek köszönhetően zihálva érek fel a saját emeletemre, s állok meg bejárati ajtóm előtt. Miután előhalászom a kulcsot, s bemegyek, belököm magam mögött az ajtót, majd miután a mahagóni ajtó nagy hanggal becsukódik mögöttem, fáradtan dőlök neki a kemény fának. Miért? Miért nem tudtam itthon maradni, a négy fal között. A kezemben szorongatott tárgyakat a komódra dobom, sietve rúgom le magamról tornacipőmet.
Szemeimet összeszorítva dőlök ismét az ajtónak, lassan csúszok le, egészen, míg meg nem érzem magam alatt a kemény parkettát. Lábaimat közel húzom magamhoz, fejemet térdemre hajtva hagyom, hogy érzelmeim eluralkodjanak rajtam. Nadrágomat rövid időn belül könnyek nedvesítik be, fejemben folyamatosan szitokáradat kering, amiért ilyen felelőtlen voltam. Mégis, hogy gondolhattam?
Fejemet felkapom, mikor határozott kopogás hangja üti meg a fülem, mely közvetlenül az ajtómon hallható. Nem tudom, ki kopoghat, ilyen embertelen órában, ugyanakkor, ahogy pillanatok alatt végig gondolom a dolgokat, hamar megvilágosodok. Kezeimet a számra tapasztom, igyekszem síri csendben maradni, hogy Harry még csak véletlenül se hallja meg, hogy itt vagyok. Még párszor hallható a kopogás, minden alkalommal egyre halkabban éri az ajtó mögött álló illető ökle az ajtót, mégis minden kopogásnál kiráz a hideg. Ijedten ugrok fel, telefonom rezgése fülsüketítőnek hallatszik, ebben a hatalmas csendben, így azonnal érte nyúlok, hogy elhallgattassam. Szemöldököm összeráncolom, Stan képe türelmetlenül villog a képernyőn.
- Mondjad - szólok bele suttogva, sietős léptekkel sétálok a konyhába, hátha így kevésbé vagyok feltűnő.
- Hol vagy? - a hangjában csengő idegesség meglep, sosem hallottam még ilyen határozatlannak, ilyen.. dühösnek.
- Itthon - mondom kissé határozatlanul.
- Roppant hálás lennék, ha kinyitnád az ajtót - reakciója hallatán szemöldököm az egekbe szökik, válasz nélkül nyomom ki a telefont, lábaim az ajtóhoz visznek. - Köszönöm - jön be, arca enyhébb, mint amilyennek a hangja alapján gondoltam volna.
- Mi a gond? - kérdezem halkan, még mindig sokk hatás alatt állok.
- Azon kívül, hogy egyszerűen felszívódtál, és senki nem tudott arról, hogy hol vagy, semmi - arcán gúnyos mosoly terül el, azonnal megtudom állapítani róla, hogy nem őszinte.
- Nem hiszem, hogy minden mozdulatomról be kellene számolnom - válaszolok, egyik szemöldökömet felhúzom.
- Igen, tudom, csak nem tudtuk hol vagy, és megijedtünk - tárja szét kezeit, hanyagul engedi, hogy ezt követően karjai combjának csapódjanak. Meglepő, az időtől függetlenül Stan milyen eleven, semmi jelét nem látni rajta, hogy alig pár órája, még igencsak ittas állapotban volt.
- Tudok vigyázni magamra - vonom meg a vállam, mire Stan felhúzza a szemöldökét.
- Amikor utoljára találkoztunk a bulin, még eléggé kába voltál. Elképzelni nem tudtuk, hová tűnhettél - magyaráz, már sokkal nyugodtabb, mint mikor érkezett.
- Hát, mint látod, jól vagyok, de most már szeretnék lefeküdni. Elfáradtam - motyogom, igyekszek nem udvariatlannak tűnni, bár kétlem, hogy ezt a mondatot lehet kedvesen mondani, hisz mégiscsak kirakom a lakásból.
- Mikor jöttél el a buliból? - kérdezi, mintha meg sem hallotta volna, amint az imént mondtam.
- Pár órája - vonom meg a vállam - Nem néztem az időt - hazudom, bízok benne, hogy nem lát át rajtam.
- Végig itthon voltál? - kérdezi, mire sóhaj szökik ki ajkaimon.
- Hol lettem volna? - nyögök fel, kezeimet összefonom mellkasom előtt. Stan pár másodpercig nem válaszol, csak mustrál, néha rám pillant, de egyébként egy jelentéktelen pontot néz, valahol a földön.
- Mindegy. Megyek, hagylak pihenni - szólal meg, reakcióra nem várva indul el az ajtó mögé. Miután kilép rajta, már csuknám is be, ám az, hogy hirtelen ismét felém fordul, meggátol ebben.
- Harry ott volt a bulin - hadar, valószínűleg nem tervezte, hogy megosztja velem ezt az információt.
- Tudom, láttam - motyogom, kezeim remegni kezdenek.
- Te... Beszéltél vele? - határozatlan, miközben kérdést intéz felém, nagyot kell nyelnem, hogy ne törjön ki belőlem a sírás.
- Nem - válaszolok egyszerűen. Stan pár másodpercig csak néz, nem mondd semmit, majd biccent egyet, s miután elmormol egy köszönést, már el is megy. Az ajtónak dőlök, miközben becsukom azt, úgy érzem, állva is eltudnék aludni, ugyanakkor valami ismeretlen energia tombol bennem, melytől furcsán érzem magam.
Nem történhet meg ismét.. Erősnek kell lennem.