 |
| The ballad of Mona Lisa |
HARRY STYLES
Hirtelen nyitom ki hosszú pilláimmal keretezett szememet. A számon beáramló levegőnek más íze van. Pislogok párat, míg észhez térek. Egy nagy átlátszó maszk fedi az arcom alsó részét. Friss oxigénhez csak így jutok. Fehér lepedővel vagyok letakarva. Karjaim mellettem a megszokottnál hosszabban nyúlnak el a rácsos ágy vége felé. Hüvelykujjamat megmozdítva kisebb fájdalom fut végig a testemen, mint egy áram csapás. Beleremegek. Eddig fenntartott fejemet visszaengedem a párnára, ami mintha csak meg akarna fojtani az arcom köré fonódik, épp hogy kilátok.
Egy pillanatra lehunyom a szemem, míg beugranak a képek amikre utoljára emlékszem. Hangos zihálás, köd, fények, nagy csattanás és már a földön is vagyok. Szemöldökömet összehúzom, megrándulok az emlék fájdalmaira gondolva.
Miután újra kinyitom a szemem, kicsit jobban szemügyre veszem a szobát ahol elhelyeztek. Nyilván nem a legjobb lakosztály, mint ahogy az a kórházakban lenni szokás. Egy szék a szoba másik végében, ami árván korhadozik. Műszerek az ágy mellett amik csövenként az ujjamba, az ereimbe vezetnek. Elkábulok, hogy ez a sok vezeték mind belém vezetik. Szerencsére, a friss levegő ami a maszk alatt van, nem hagyja, hogy elájuljak.
Pár unott perc után, úgy döntök még egyszer megpróbálkozok azzal a lehetőséggel, hogy felkelek innen és megpróbálok innen megszabadulni. Sosem voltak kedvenceim a kórházak.Gyerekkoromban sokszor jártam be. Először csak allergiával, aztán kar és láb töréssel, aztán ahogy nőttem egyre nagyobb sérülésekkel.
Nagy erőt veszek magamon, majd megtámaszkodva a könyökömön próbálok felülni. Habár olyan mintha mindkét karomon 100-100 kilós súlyok lógnának és a fejem helyén egy beton darabkát tartanék, minden erőmmel tartom magam. Ajkamba harapok, mikor felemelem a jobb kezem és ezzel egy nem kívánatos csövet rántok ki magamból. Megborzongok.
Kicsit szédülve és nagy nehezen eltávolítom magamról a csöveket és a maszkot ami eddig friss levegőhöz juttatott. A szobában áporodott gyógyszer szag fogadott. Nem meglepő. Gyermekkoromat juttatja eszembe ez az erős hipó szag.
A mellettem lévő műszer sípolni kezd ahogy az ujjamra csipeszelt kábelt leveszem. Ajkaim elválnak. Megijedek, hátha valaki hallja. Nem tudom mennyi ideje lehetek itt, de akár tetszik az orvosoknak, akár nem, én innen el fogok menni.
Lábamat lelógatom az ágyról, nem merek ráállni. Úgy érzem mintha ezer meg ezer tű szurkálná a talpam. A vér most kezd áramolni a testemben. Oldalra tekintek a műszer melletti asztalon egy igencsak ismerős tárgyat vélek felfedezni. Felkapom a helyéről a telefont, ami kikapcsolt állapotban van. Megfeszül az állam, fogaimat összeszorítom, majd ellököm magam az ágy szélétől. Kicsit billegek, bal kezemmel a folyosóra nyíló ablaknak támaszkodok. Pupillám szívemmel egyenesen arányosan kezd el lüktetni mikor az ablak előtt elrohan egy orvos és az ajtómat bevágva az ágyam felé veti tekintetét. Egy pillanatra halál félelem ül ki az arcára, majd megpillant engem.
- Maga mit csinál?! - ledermedek. Nem tudok mit válaszolni. Hihetetlenül kínosan érzem magam ebben a kórházi pöttyös ruhában, de nem ez a legszörnyűbb. Lebuktam. Jobb kezemet - melyben a telefont tartom - felmutatom, hogy ezzel teret parancsoljak közénk.
- Én .. én nem maradhatok itt. - kezdek magyarázkodni. A doktornak meglepett mosoly kerekedik az arcára majd megrázza a fejét.
- Uram maga még a legkevésbé sincs olyan állapotban, hogy innen elmehessen. Szemöldökömet összeráncolom. Lábujjaimat megmozgatom. Úgy érzem mintha az összes életerőm visszatért volna.
Fejemet lehajtom. Elkenődést színlelve kémlelem a földet, ami világos zöld színekben pompázik. A doktor kinyújtja felém a kezét. Borostás arcán újra mosoly jelenik meg.
- Segítek visszafeküdni. - habár teljesen jó szándékkal vezérelt cselekedet lenne ez én mohón kihasználom. Nagy erővel megrántom karját, úgy hogy ő a mögöttem lévő műszernek essen. A levegőt kapkodni kezdi a mindössze az ötvenes éveiben járó orvos. Meglepett szemekkel tolja el magát a gépektől. Én gyorsabb vagyok. Lábaimmal szinte átugrálva a szobán az ajtón kívülre menekülök, majd becsapom magam mögött. Értetlenül próbálom kitalálni, hogy mégis milyen módon zárható a kilincs, de végül mikor meghallom a doktor üvöltését a másik oldalról esztelenül felkapom a szoba melletti széket és az ajtó elé támasztom.
Fejemet ide-oda kapkodva futok végig a folyosón ahol nővérek tömkelege értetlenül pislog rám. Hangosan zihálva kanyarodok le egy kisebb mellék folyosón, kis tábla jelzi; illemhely. Zavarodottan lököm be magam előtt az ajtót. Körülbelül épp csak pár lépést kell megtennem, hogy a csaphoz érjek. Szörnyen beesett arcom és fekete szemeim tükröződnek vissza rám. Ijedten simítok végig a bőrömön. Hajam kócosan áll. Megrémít megjelenésem. De nincs sok időm gondolkodni mögöttem az ajtó már nyílik is.
Ijedt szemekkel pislog rám egy szőke korombeli srác. Ő sem érti, talán rossz helyre jött? Először csak kábultan nézzük egymást majd elnevetem magam.
- Szia. - köszönök, mintha már régóta ismernénk egymást.
- Szia. - mondja zavartan. Szemében látni az értetlenséget. Valószínűleg sosem fogja megérteni, hogy itt épp most mi történik vagy mi fog.
- Segítened kell nekem. - vágok egyből a közepébe, mire ő már nyitná is az ajtót, hogy kimenjen, de én elé lépek és hosszú karommal betámasztom az ajtót. Körülbelül csak centikre vagyunk egymástól. Hatalmas barna szemei ijedten pislognak rám, mellkasa erősen hullámzik.
Percekkel később egy kissé rövidke ujjú pulcsiban és egy hasonlóan szűk farmer nadrágban sétálok ki a mosdóból. Hajamat megborzolom, majd körültekintően nézek végig a folyosón.
- Mike! Hát mégis hogy nézel ki?! - hangzik fel mögöttem egy rikácsoló hang. Vállam felett eltekintek. Mosoly kerekedik az arcomra a látványtól ahogy egy gömbölyded anyuka az előtte álló fiúra mered aki kórházi ruhában értetlenül próbál magyarázkodni. Nem is foglalkozom velük tovább. Ez a fiú - bár valószínűleg sosem találkozunk újra - örökre az adósom lesz.
Gombóccal a torkomban kocogok le a lépcsőn. Az orvosok beszélgetve sétálnak el mellettem, a nővérek pedig sietnek a dolgukra. Mikor megpillantom a földszinten a nővér pultot még a lélegzetem is eláll. Beszívom az ajkaimat majd a tömeg mellett - akik várnak, hogy végre kezelhessék őket - elsunnyogva az ajtó felé veszem az irányt, ami ahogy egy méterre leszek tőle kitárul előttem, így megnyitva a kaput a nagy világ felé.
A napfény erősen égeti a szemem. Karomat homlokom köré fonom, hogy ezzel valami árnyékot adjak magamnak. Őszhöz képest iszonyú meleg van. Ismeretlenül nézek végig az utcán mikor a járdára lépek. Nem tűnik ismerősnek a terep, de elindulok az egyik irányba.
A telefonomat egyfolytában próbálom bekapcsolni, de az nem működik. Gondolom lemerült már. Sóhajtok egyet. Hihetetlen, hogy mennyire elvesztem. Sem egy GPS sem egy térkép nincs a közelben. Egy kereszteződéshez érve összevont szemöldökkel nézek körbe. Egyik út sem tűnik túl csábítónak. Beletúrok a hajamba, majd megkapaszkodok pár tincsbe.
A közelben halk kuncogást hallok. Balról két nálam pár évvel fiatalabb lány érkezik, akik a jobb oldali kezében lévő telefont nézegetik. Magamra nézek. Ha már egy idegen srác ruháit el mertem lopni, akkor egy telefonálásra csak kölcsönkérhetem a mobilját.
Mikor hozzám közel érnek, az egyik lány felfigyel rám. Frufruja alól sunyin pislog rám. Kacér mosoly lapul arcán. A mellette sétáló lány még mindig nagy lelkesedéssel mutogat valamit a telefonján, de ő nem figyel.
- Hello! - eléjük lépek. A barna frufrus egészen felemeli az állát. Vékony kis száját hosszú mosolyba kunkorítja. A telefonos lány felvont szemöldökkel néz végig rajtam, nem tudja hova tegyen. - Bocsi, tudnátok nekem segíteni? - legsármosabb hangomat veszem elő. Érzem, hogy a jobb oldali lány már ettől a pár szótól majd elolvad. Látszik a tekintetén. Vállát kihúzza, egészen kiegyenesedik.
- Persze. - válaszol egyből, mire a másik zavarodottan pillant rá. Megböki a könyökével majd újra rám figyel.
- Telefonálhatnék egyet? - ujjammal a mobilra bökök amit a lány egyből a háta mögé dug. A frufrus mosolyogva nyúlna érte, hogy odaadja, de ő is észreveszi a másik makacsságát.
- Sue! - sziszeg erőszakosan. Mosolyogva vonom fel az egyik szemöldökömet az említett lány felé.
- Nem adom oda! - suttogja vissza a magabiztosabbnak.
- Ígérem csak egy perc lenne. - biztatom mire félénken rám pillant. Biccentek egyet, hogy tényleg megbizonyosodjon róla, hogy így van. A barátnőjére pillant aki olyan "add már oda neki, te idióta" pillantással próbálja mérgezni őt.
- Jó... De csak egy perc! - emeli fel az ujját. - Nincs sok pénz a kártyámon.
- Ígérem, ígérem. - mondom hanyagul és már ki is kapom a kezéből. Értetlenül nézek végig a telefonon, nem nagyon tudom, hogy mi hol van, de nagy nehezen megtalálom a tárcsázót. Egy pillanatra felnézek a telefonból. A két lány áhítattal pislog felém, így inkább elfordulok. Rutinosan ütöm be a számokat amiket már kívülről fújok, majd tárcsázok.
Idegtépő az a pár pillanat amíg csak cseng. Félő, hogy nem fogja felvenni.
- Harry?! - szól bele végül vékony ideges hangon.
- Alli! Szia! Minden rendben?! - kérdezek egyből a lényegre. Félek, hogy ezalatt az idő alatt míg nem voltam magamnál esetleg történt valami vele.
- Ezt nekem kéne kérdeznem... - mondja flegmán. - Hol vagy? - kérdi türelmetlenül.
- Nem tudom. - körülnézek a kereszteződésben, de sem egy táblát sem valami jelzést nem látok, hogy mégis merre lehetek.
- Rossz válasz! - mondja mintha kicsit szórakozott lenne. - Szóval hol vagy?
- Mondom, hogy nem tudom! - válaszolok idegesebben. Mögém pillantok. A mobil tulajdonosa idegesen pislog rám, így inkább a másik felé fordulok. - Megtudnátok mondani, hogy merre vagyok? - A frufrus mulatságosnak találja, hogy eltévedtem, de egy pillanatra ő is elgondolkozik.
- Weeth street.
- Weeth streeten. - válaszolok végre kicsit felvilágosultabban.
- Oda megyek! - válaszolja azonnal. Furcsán beszél, de nem kérdőjelezem meg.
- Rendben. - ha bár még szivesen beszélnék Allivel a mögöttem álló lány kikapja a telefont a kezemből ezzel megszakítva a vonalat.
- Letelt az egy perc. - flegmán szurkálódik majd nem is törődve velem kezében a telefonnal folytatja az útját a kórház felé vezető úton. A Frufrus lány még integet egyet majd elindul a másik után. Egyszer még visszafordul majd tényleg elmegy.
Egy pillanatra lehunyom a szemem, míg beugranak a képek amikre utoljára emlékszem. Hangos zihálás, köd, fények, nagy csattanás és már a földön is vagyok. Szemöldökömet összehúzom, megrándulok az emlék fájdalmaira gondolva.
Miután újra kinyitom a szemem, kicsit jobban szemügyre veszem a szobát ahol elhelyeztek. Nyilván nem a legjobb lakosztály, mint ahogy az a kórházakban lenni szokás. Egy szék a szoba másik végében, ami árván korhadozik. Műszerek az ágy mellett amik csövenként az ujjamba, az ereimbe vezetnek. Elkábulok, hogy ez a sok vezeték mind belém vezetik. Szerencsére, a friss levegő ami a maszk alatt van, nem hagyja, hogy elájuljak.
Pár unott perc után, úgy döntök még egyszer megpróbálkozok azzal a lehetőséggel, hogy felkelek innen és megpróbálok innen megszabadulni. Sosem voltak kedvenceim a kórházak.Gyerekkoromban sokszor jártam be. Először csak allergiával, aztán kar és láb töréssel, aztán ahogy nőttem egyre nagyobb sérülésekkel.
Nagy erőt veszek magamon, majd megtámaszkodva a könyökömön próbálok felülni. Habár olyan mintha mindkét karomon 100-100 kilós súlyok lógnának és a fejem helyén egy beton darabkát tartanék, minden erőmmel tartom magam. Ajkamba harapok, mikor felemelem a jobb kezem és ezzel egy nem kívánatos csövet rántok ki magamból. Megborzongok.
Kicsit szédülve és nagy nehezen eltávolítom magamról a csöveket és a maszkot ami eddig friss levegőhöz juttatott. A szobában áporodott gyógyszer szag fogadott. Nem meglepő. Gyermekkoromat juttatja eszembe ez az erős hipó szag.
A mellettem lévő műszer sípolni kezd ahogy az ujjamra csipeszelt kábelt leveszem. Ajkaim elválnak. Megijedek, hátha valaki hallja. Nem tudom mennyi ideje lehetek itt, de akár tetszik az orvosoknak, akár nem, én innen el fogok menni.
Lábamat lelógatom az ágyról, nem merek ráállni. Úgy érzem mintha ezer meg ezer tű szurkálná a talpam. A vér most kezd áramolni a testemben. Oldalra tekintek a műszer melletti asztalon egy igencsak ismerős tárgyat vélek felfedezni. Felkapom a helyéről a telefont, ami kikapcsolt állapotban van. Megfeszül az állam, fogaimat összeszorítom, majd ellököm magam az ágy szélétől. Kicsit billegek, bal kezemmel a folyosóra nyíló ablaknak támaszkodok. Pupillám szívemmel egyenesen arányosan kezd el lüktetni mikor az ablak előtt elrohan egy orvos és az ajtómat bevágva az ágyam felé veti tekintetét. Egy pillanatra halál félelem ül ki az arcára, majd megpillant engem.
- Maga mit csinál?! - ledermedek. Nem tudok mit válaszolni. Hihetetlenül kínosan érzem magam ebben a kórházi pöttyös ruhában, de nem ez a legszörnyűbb. Lebuktam. Jobb kezemet - melyben a telefont tartom - felmutatom, hogy ezzel teret parancsoljak közénk.
- Én .. én nem maradhatok itt. - kezdek magyarázkodni. A doktornak meglepett mosoly kerekedik az arcára majd megrázza a fejét.
- Uram maga még a legkevésbé sincs olyan állapotban, hogy innen elmehessen. Szemöldökömet összeráncolom. Lábujjaimat megmozgatom. Úgy érzem mintha az összes életerőm visszatért volna.
Fejemet lehajtom. Elkenődést színlelve kémlelem a földet, ami világos zöld színekben pompázik. A doktor kinyújtja felém a kezét. Borostás arcán újra mosoly jelenik meg.
- Segítek visszafeküdni. - habár teljesen jó szándékkal vezérelt cselekedet lenne ez én mohón kihasználom. Nagy erővel megrántom karját, úgy hogy ő a mögöttem lévő műszernek essen. A levegőt kapkodni kezdi a mindössze az ötvenes éveiben járó orvos. Meglepett szemekkel tolja el magát a gépektől. Én gyorsabb vagyok. Lábaimmal szinte átugrálva a szobán az ajtón kívülre menekülök, majd becsapom magam mögött. Értetlenül próbálom kitalálni, hogy mégis milyen módon zárható a kilincs, de végül mikor meghallom a doktor üvöltését a másik oldalról esztelenül felkapom a szoba melletti széket és az ajtó elé támasztom.
Fejemet ide-oda kapkodva futok végig a folyosón ahol nővérek tömkelege értetlenül pislog rám. Hangosan zihálva kanyarodok le egy kisebb mellék folyosón, kis tábla jelzi; illemhely. Zavarodottan lököm be magam előtt az ajtót. Körülbelül épp csak pár lépést kell megtennem, hogy a csaphoz érjek. Szörnyen beesett arcom és fekete szemeim tükröződnek vissza rám. Ijedten simítok végig a bőrömön. Hajam kócosan áll. Megrémít megjelenésem. De nincs sok időm gondolkodni mögöttem az ajtó már nyílik is.
Ijedt szemekkel pislog rám egy szőke korombeli srác. Ő sem érti, talán rossz helyre jött? Először csak kábultan nézzük egymást majd elnevetem magam.
- Szia. - köszönök, mintha már régóta ismernénk egymást.
- Szia. - mondja zavartan. Szemében látni az értetlenséget. Valószínűleg sosem fogja megérteni, hogy itt épp most mi történik vagy mi fog.
- Segítened kell nekem. - vágok egyből a közepébe, mire ő már nyitná is az ajtót, hogy kimenjen, de én elé lépek és hosszú karommal betámasztom az ajtót. Körülbelül csak centikre vagyunk egymástól. Hatalmas barna szemei ijedten pislognak rám, mellkasa erősen hullámzik.
Percekkel később egy kissé rövidke ujjú pulcsiban és egy hasonlóan szűk farmer nadrágban sétálok ki a mosdóból. Hajamat megborzolom, majd körültekintően nézek végig a folyosón.
- Mike! Hát mégis hogy nézel ki?! - hangzik fel mögöttem egy rikácsoló hang. Vállam felett eltekintek. Mosoly kerekedik az arcomra a látványtól ahogy egy gömbölyded anyuka az előtte álló fiúra mered aki kórházi ruhában értetlenül próbál magyarázkodni. Nem is foglalkozom velük tovább. Ez a fiú - bár valószínűleg sosem találkozunk újra - örökre az adósom lesz.
Gombóccal a torkomban kocogok le a lépcsőn. Az orvosok beszélgetve sétálnak el mellettem, a nővérek pedig sietnek a dolgukra. Mikor megpillantom a földszinten a nővér pultot még a lélegzetem is eláll. Beszívom az ajkaimat majd a tömeg mellett - akik várnak, hogy végre kezelhessék őket - elsunnyogva az ajtó felé veszem az irányt, ami ahogy egy méterre leszek tőle kitárul előttem, így megnyitva a kaput a nagy világ felé.
A napfény erősen égeti a szemem. Karomat homlokom köré fonom, hogy ezzel valami árnyékot adjak magamnak. Őszhöz képest iszonyú meleg van. Ismeretlenül nézek végig az utcán mikor a járdára lépek. Nem tűnik ismerősnek a terep, de elindulok az egyik irányba.
A telefonomat egyfolytában próbálom bekapcsolni, de az nem működik. Gondolom lemerült már. Sóhajtok egyet. Hihetetlen, hogy mennyire elvesztem. Sem egy GPS sem egy térkép nincs a közelben. Egy kereszteződéshez érve összevont szemöldökkel nézek körbe. Egyik út sem tűnik túl csábítónak. Beletúrok a hajamba, majd megkapaszkodok pár tincsbe.
A közelben halk kuncogást hallok. Balról két nálam pár évvel fiatalabb lány érkezik, akik a jobb oldali kezében lévő telefont nézegetik. Magamra nézek. Ha már egy idegen srác ruháit el mertem lopni, akkor egy telefonálásra csak kölcsönkérhetem a mobilját.
Mikor hozzám közel érnek, az egyik lány felfigyel rám. Frufruja alól sunyin pislog rám. Kacér mosoly lapul arcán. A mellette sétáló lány még mindig nagy lelkesedéssel mutogat valamit a telefonján, de ő nem figyel.
- Hello! - eléjük lépek. A barna frufrus egészen felemeli az állát. Vékony kis száját hosszú mosolyba kunkorítja. A telefonos lány felvont szemöldökkel néz végig rajtam, nem tudja hova tegyen. - Bocsi, tudnátok nekem segíteni? - legsármosabb hangomat veszem elő. Érzem, hogy a jobb oldali lány már ettől a pár szótól majd elolvad. Látszik a tekintetén. Vállát kihúzza, egészen kiegyenesedik.
- Persze. - válaszol egyből, mire a másik zavarodottan pillant rá. Megböki a könyökével majd újra rám figyel.
- Telefonálhatnék egyet? - ujjammal a mobilra bökök amit a lány egyből a háta mögé dug. A frufrus mosolyogva nyúlna érte, hogy odaadja, de ő is észreveszi a másik makacsságát.
- Sue! - sziszeg erőszakosan. Mosolyogva vonom fel az egyik szemöldökömet az említett lány felé.
- Nem adom oda! - suttogja vissza a magabiztosabbnak.
- Ígérem csak egy perc lenne. - biztatom mire félénken rám pillant. Biccentek egyet, hogy tényleg megbizonyosodjon róla, hogy így van. A barátnőjére pillant aki olyan "add már oda neki, te idióta" pillantással próbálja mérgezni őt.
- Jó... De csak egy perc! - emeli fel az ujját. - Nincs sok pénz a kártyámon.
- Ígérem, ígérem. - mondom hanyagul és már ki is kapom a kezéből. Értetlenül nézek végig a telefonon, nem nagyon tudom, hogy mi hol van, de nagy nehezen megtalálom a tárcsázót. Egy pillanatra felnézek a telefonból. A két lány áhítattal pislog felém, így inkább elfordulok. Rutinosan ütöm be a számokat amiket már kívülről fújok, majd tárcsázok.
Idegtépő az a pár pillanat amíg csak cseng. Félő, hogy nem fogja felvenni.
- Harry?! - szól bele végül vékony ideges hangon.
- Alli! Szia! Minden rendben?! - kérdezek egyből a lényegre. Félek, hogy ezalatt az idő alatt míg nem voltam magamnál esetleg történt valami vele.
- Ezt nekem kéne kérdeznem... - mondja flegmán. - Hol vagy? - kérdi türelmetlenül.
- Nem tudom. - körülnézek a kereszteződésben, de sem egy táblát sem valami jelzést nem látok, hogy mégis merre lehetek.
- Rossz válasz! - mondja mintha kicsit szórakozott lenne. - Szóval hol vagy?
- Mondom, hogy nem tudom! - válaszolok idegesebben. Mögém pillantok. A mobil tulajdonosa idegesen pislog rám, így inkább a másik felé fordulok. - Megtudnátok mondani, hogy merre vagyok? - A frufrus mulatságosnak találja, hogy eltévedtem, de egy pillanatra ő is elgondolkozik.
- Weeth street.
- Weeth streeten. - válaszolok végre kicsit felvilágosultabban.
- Oda megyek! - válaszolja azonnal. Furcsán beszél, de nem kérdőjelezem meg.
- Rendben. - ha bár még szivesen beszélnék Allivel a mögöttem álló lány kikapja a telefont a kezemből ezzel megszakítva a vonalat.
- Letelt az egy perc. - flegmán szurkálódik majd nem is törődve velem kezében a telefonnal folytatja az útját a kórház felé vezető úton. A Frufrus lány még integet egyet majd elindul a másik után. Egyszer még visszafordul majd tényleg elmegy.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése