2. Évad 44. Rész - Rólad van szó

ALLI JACKSON

Nothing Really Matters

- Harry, kérlek - nyögöm, szemeimet megforgatom, miközben háttal állva barátomnak próbálok túllépni azon a témán, amin már mióta ébren vagyok képtelenek vagyunk. Harry nem mond semmit, ujjaival egyenletes ütemben dobol a konyhapulton, tekintetével felperzseli a hátamat. Próbálok nem figyelmet szentelni neki, úgy teszek, mintha minden figyelmemet a táskámba való bepakolás kötné le. 

- Mintha nem tudnád milyen vagyok, ha rólad van szó - mondja. Egy pillanatra megállok, pár tincset a fülem mögé tűrve gondolom végig azt, amit mondott. Tény, hogy pontosan tudom, milyen olyankor, azt az oldalát nem kell bemutatni. 

- Csak egy barát - reagálok kissé eltérőbben, mint azt előbbi kijelentése megkívánná. Körbenézek a konyhába, gondolkodok, vajon mit fogok elfelejteni, ami esetleg kellhet a délután folyamán. Miután meggyőződök róla, hogy mindenem megvan, Harry felé fordulok, kezeit összefonva mellkasa előtt dönti csípőjét a konyhapultnak, az arcán elterülő duzzogó grimasz miatt leginkább egy hatéves kisfiúra hasonlít. Nem bírom ki, hogy ne mosolyodjak el, bár látom rajta, hogy koránt sincs jó kedvében. Egyre szélesedő mosollyal az arcomon sasszézok közelebb Harryhez, kezeit derekam köré tekeri, mikor közvetlen közel érek hozzá, ám még mindig nem változtat feszült arckifejezésén.
- Csak egy barát - ismétlem meg magam egy kicsit halkabban, mintha attól tartanék, hogy bárki meghall minket.
- Az ő érdekében remélem, hogy ez az igazság - suttogja fülembe, miután közelebb hajolt. Mély, rekedt hangjától a hideg végigfut a hátamon, tudom, hogy ezek nem üres szavak.
Pislogok párat, mielőtt lábujjhegyre pipiskedve egy csókot nyomnék Harry ajkaira, ahogy csókunk véget ér hátat fordítva neki indulok el a táskámért. Figyelem barátomat, ahogy engem megelőzve hagyja el a konyhát, pár másodpercre eltűnik a hálóban, nem sokkal később épp egy fehér pólóba belebújva tér vissza.
- Hová mész? - érdeklődöm, miközben egy hajgumival laza lófarokba kötöm a hajamat.
- Beviszlek dolgozni - válaszol nemes egyszerűséggel, mintha ez magától értetődő lenne. "Nemtörődöm" arckifejezése ellenére azonban nem tud megvezetni, minden rá van írva.
- Van lábam, tudok sétálni - állok meg, kezeimet mellkasom előtt összefonva figyelem Harryt, ahogy az előszobába sétálva belebújik tornacipőjébe, majd ismét rám pillant.
- Úgy is el kell intéznem egy-két dolgot. Útba esik - magyarázkodik.
Megforgatom a szemeimet, ő még nálam is makacsabb, s ez bosszantó. Tudom, hogy annak, hogy bevisz dolgozni van más oka is azon kívül, hogy útba esik neki a kávézó, az ok pedig egyszerű: megakar győződni róla, hogy egyenesen a munkahelyemre megyek. Rossz érzéssel tölt el, hogy ezek szerint nem bízik bennem száz százalékosan, de ahelyett, hogy vitát kezdeményeznék, inkább beletörődök az egészbe.
- Mehetünk? - kérdezi, mire bólintok, s miután felkapom a bőrdzsekim és a tornacipőm, már ki is lépek az ajtón.

- Mikor látlak megint? - kérdezi Harry, mikor megállunk a kávézótól nem messze, s ő teljes súlyával a kocsinak dőlve magához húz. Kérdését hallva elmosolyodom, tekintetemet fehér pólójával takart mellkasára szegezem.
- Amikor csak szeretnél - mondom végül halkan, mire a velem szemben álló fiú rekedtesen felnevet.
- Érted jövök munka után, rendben? - kérdezi.
Ajkaimat beharapva bólintok, Harry közelebb hajolva hozzám csókol meg, ami eszembe juttatja, hogy mennem kell.
- Majd találkozunk -  mondom, majd kilépve Harry öleléséből indulok el a kávézó felé. Az ajtóból még visszapillantok, Harry épp akkor löki el magát az autó oldalától, s sétál át a vezetőülés felőli részre. Könnyedén rántja fel az ajtót, a telefonját füléhez emelve ül be az autóba, ezek szerint tényleg dolga van.
Az ajtót kitárom magam előtt, az a fölé szerelt csengő minden tekintetet rám vonzz, kíváncsian pillant ide minden itt lévő, ez azonban csak egy-két másodpercig tart. Tekintetemet a pultban álló lányra szegezem, hatalmas szemekkel néz vissza rám, egy halvány mosolyt ereszt felém.
- Szia - köszön Poppy, mikor belépek a pult mögé, miután már minden cuccomat leraktam a személyzeti öltözőben. Hangja halkabb, és sokkal óvatosabb, mint általában szokott lenni, valószínűleg ennek az az oka, hogy mi sem beszéltünk egymással, miután Harry és Jake elég csúnyán összeakadtak a minap.
- Szia - köszönök vissza, ajkaimat összepréselve állítom meg magam, hogy ne kérdezzek semmit. Pedig szeretnék. Mégsem teszem, hiszen nem tudom, hogy áll most ehhez az egészhez, és hozzám.
- Alli, én nagyon sajnálom, ami nálunk történt - töri meg végül ő a közénk beálló csöndet, amitől megkönnyebbülten lélegzem fel.
- Ne viccelj. Én tartozom bocsánatkéréssel. Legalább veled meg kellett volna beszélnem ezt az egészet, mielőtt csak úgy megjelenünk Harryvel - húzom el a szám, hiszen így utólag átgondolva valóban le kellett volna tisztáznom legalább Poppyval, hogy készítsen fel mindenkit az érkezésünkre.
- Felejtsük el. Már nem számít - mondja, miközben óvatosan megrázza a fejét. - Kérlek, ne haragudj Jakere az miatt, amiket mondott. Hirtelen történt minden, nem tudott uralkodni magán - mondja el barátját védő beszédét, amire igazán semmi szükség nem lenne. Nem neheztelek Jakere, eszembe se jutna, hiszen pontosan tudom, hogy min ment keresztül, akárcsak a többiek.
- Érthető - mondom mosollyal az arcomon. Poppy bólint, majd mély levegőt vesz, azt hiszem ezzel le is zárhatjuk ezt a témát, a mellettem álló lány egy pillanat alatt válik olyanná, mint amilyen eddig volt. Arcán mosoly terül el, kihúzza magát, az arca szemmel láthatóan kivirul.
Innentől az egész délután jól telik. Nincs nagy forgalom, pont ideális ahhoz, hogy ne unatkozzunk, de mégse keljen kapkodnunk a tömeg miatt. Néha akad egy kis időnk, hogy váltsunk egy-két szót, de ezen kívül semmi nem történik, az órák hamar repülnek.
- Holnap is délután jössz igaz? - kérdezem Poppyt, miközben a kasszában összegyűlt pénzt számolgatom. A barna hajú lány a bejárat előtt áll, épp elfordítja a 'Nyitva' táblát.
- Igen, úgyhogy holnap Ericcel töltöd a délelőttöt, én pedig jövök délutánra egy újonccal - mondja, miközben leszedi magáról a kötényét. Bólintok, majd felfirkantom az előttem pihenő papírra az összeget, amit összeszámoltam, és miután mindent leírtam bezárom a kasszát.
- Nem furcsa, hogy Harry ennyire más lett? - kérdezi Poppy, mikor már az öltözőben pakolászunk.
- Hogy érted? - fordulok felé kíváncsian, miközben kihúzom a hajamat összefogó hajgumit hajamból.
- Nem is tudom. Nem tudnám megfogalmazni miben, de más lett. Régen nem ilyen volt - mondja, pár percre bambán néz maga elé.
- Egy év alatt mindnyájan megváltoztunk - mondom, mire Poppy elismerően hümmög egyet.
Nagyjából tíz percig tartózkodunk még a kávézóban, miután mindketten kiléptünk az ajtón Poppy bezárja azt, majd egymás mellett sétálva indulunk el az épület elé.
- A francba - szitkozódik Poppy, mire kíváncsian fordulok felé - Bent maradt a telefonom. Azonnal jövök - mondja, s már rohan is vissza, válaszra sem várva.
- Jól van - motyogom orrom alatt, bár már csak én hallom. Lassú léptekkel indulok tovább, ahogy kiérek a kávézó elé mosoly terül el az arcomon, egy kocsi áll nem messze tőlem, az út mellett. Egy alak dől neki, azonnal elindulok felé, hiszen tudom, ki az autó tulajdonosa, akinek a sötét miatt csak a körvonala jelenik meg előttem. Ám, ahogy közelebb érek a mosoly eltűnik az arcomról, elbizonytalanodom. Ő nem Harry. Azonnal hátat fordítok az alaknak, de egy közvetlen előttem álló férfi mellkasába ütközöm, nem szeretnék felnézni rá.
- Alli! Milyen rég láttalak - csendül fel egy hang a hátam mögül, amit hallva automatikusan húzom össze magam. Megugrok, mikor ujjak tekerednek a csuklóm köré, egy könnyed mozdulattal ránt rajtam egyet, így magával szembe fordít. 'J' lehajol, hogy a szemembe nézhessen, rideg pillantásától a hideg futkos a hátamon.
- Mit keresel itt?
- Megmondom őszintén, nem terveztem, hogy a közeljövőben, vagy akármikor máskor még összefutunk, de akadt egy kis gond - mondja. Időközben elengedte a csuklóm, fel-alá mászkál előttem. Tudom, mit ért kis gond alatt, mégsem mondok semmit. - Látom, fogalmad sincs, mi lehet az, így segítek - ironizál.
- Harrynek tegnap este, 22:10-kor le kellett volna szállnia a New York - és Miami közti járatról, de bármilyen meglepő, nem így történt. Felteszem a kérdést, Alli; miért nem úgy történt, ahogy megbeszéltük?
- Amit nekem kellett tennem, azt megtettem. Utána már semmi közöm nem volt ahhoz, hogy Harry hová megy, és mit csinál - mondom, még magamat is meglepve a határozottságommal.
'J' felnevet, közelebb jön hozzám, ezzel elérve, hogy még kisebbre zsugorodjon a gyomrom.
- Nem érdekelnek a részletek. Tisztázzunk valamit, drága; egy napot kapsz rá, hogy Harry innen, Miamiba menjen. Ha 24 órán belül, még mindig itt lesz, kénytelen leszek más módszerekhez folyamodni. Amik talán, nem lesznek olyan szívélyesek, mint az eddigiek - mondja, s kezével végigsimít államon. Dühtől forrva ütöm el a kezét az arcomtól, 'J' eddigi mosolya kiszélesedik, majd int a mögöttem álló férfinak, s miután mindketten beülnek az autóba, elhajtanak, ezzel egyedül hagyva engem.

****

Drága Olvasók! 

Sajnálom, amiért ilyen sokáig nem jelentkeztem sem itt, sem pedig a másik blogon új résszel, de teljesen el voltam havazva, remélem elnézitek nekem! 

További szép hétvégét, Alice