Alli Jackson
 |
| I Never Told You |
Fáj, hogy ennek az egésznek soha nem lesz olyan vége, mint amilyet én - esetleg még Harry is - elképzeltem.
Nem szokásom, hogy elmeneküljek a problémák elől, az egyszerűen nem az én műfajom. Most mégis úgy érzem, nem tudok máshogy megbirkózni ezzel, csak ha elbújok minden és mindenki elől.
Szemeimet összeszorítom, újabb könnyáradat folyik végig az arcomon, ám ahogy ez pár másodperc alatt lezajlik, határozottan pattanok fel a kanapéról. A hálószobába rohanok, a ruhásszekrényből indulatosan rántom ki az egyik nagyobb utazótáskát, amibe aztán szétszórtan kezdem beledobálni az elsőként kezembe akadó ruhadarabokat. Nem válogatok, a szememet fátyolossá tévő könnyektől ha akarnék se tudnék különbséget tenni a ruhadarabok között.
Legalább egy hétre elegendő ruhát rakok el, első körben ennyinek elégnek kell lennie. A fürdőbe rohanok, a polcról mindent a táskába söprök, itt sem válogatok. Ahogy visszaérek a nappaliba megtorpanok, szememet csípi a belefojt szemfesték, a táskát a földre ejtem. Halk puffanással ér földet, pár másodperccel később én is a földön kötök ki. Hátamat a falnak támasztva elmélkedek; mégis mit csinálok? Elfutok a problémák elől, ahelyett, hogy a megoldást keresném, mint eddig mindig. Magam sem tudom miben változtak meg a dolgok, egyszerűen úgy érzem, nem bírom tovább.
Szemeimet összeszorítom, újabb könnyáradat folyik végig az arcomon, ám ahogy ez pár másodperc alatt lezajlik, határozottan pattanok fel a kanapéról. A hálószobába rohanok, a ruhásszekrényből indulatosan rántom ki az egyik nagyobb utazótáskát, amibe aztán szétszórtan kezdem beledobálni az elsőként kezembe akadó ruhadarabokat. Nem válogatok, a szememet fátyolossá tévő könnyektől ha akarnék se tudnék különbséget tenni a ruhadarabok között.
Legalább egy hétre elegendő ruhát rakok el, első körben ennyinek elégnek kell lennie. A fürdőbe rohanok, a polcról mindent a táskába söprök, itt sem válogatok. Ahogy visszaérek a nappaliba megtorpanok, szememet csípi a belefojt szemfesték, a táskát a földre ejtem. Halk puffanással ér földet, pár másodperccel később én is a földön kötök ki. Hátamat a falnak támasztva elmélkedek; mégis mit csinálok? Elfutok a problémák elől, ahelyett, hogy a megoldást keresném, mint eddig mindig. Magam sem tudom miben változtak meg a dolgok, egyszerűen úgy érzem, nem bírom tovább.
Halk kopogást hallva kapom fel a fejem, kezemet szám elé kapom, akkora csönd van, hogy még a levegővételt is meghallani az ajtó túloldaláról.
- Alli, nyisd ki! Poppy vagyok - hallom meg a halk, kedvesen csengő hangot, ami azonnal nagy megkönnyebbülést vált ki belőlem. Nehezen ugyan, de feltápászkodom, ajkaimat összepréselve sétálok el az ajtóig. Néhány másodpercig még bizonytalanul állok egy helyben, kezem a kilincsen pihen, ám végül úgy döntök kinyitom. Az ajtó még csak résnyire nyílik ki, Poppy máris beront, arca nem épp haragtól, sokkal inkább aggodalomtól ég. Alaposan végig néz rajtam, arca elgyengül, táskáját a komódra dobva lép közelebb hozzám, s ölel meg. Bárhogy próbálok uralkodni magamon, ismét sírni kezdek, egyszerűen kevés vagyok ehhez.
- Hogy tudnék segíteni? - kérdezi halkan, miközben velem együtt ül le a földre, s óvatosan simogatja a hátamat. Alsó ajkamat beharapom, még egyszer átgondolom, hogy biztos ez-e a jó döntés, végül mély levegőt veszek, és szólásra nyitom ajkaimat.
- El kell tűnnöm egy kis időre, Poppy - motyogom, miközben magamban minden lehetséges reakciót lejátszok, ami felmerülhet. Először nem érkezik válasz, valószínűleg végig gondolja, mit érthetek ezalatt.
- Tényleg úgy gondolod, hogy ez a legjobb megoldás?
Lassan felülök, hajamba túrva pillantok a velem szemben ülő lányra, aki ismét felméri arcomat. Valószínűleg ő is úgy van vele, mint én; rám sem ismer.
Nem válaszolok, egyszerűen bólintok, ami neki elég is. Ő is bólint, majd feláll a parkettáról, s azonnal maga után húz engem is.
- És hová akarsz menni? - kérdezi Poppy, körülbelül fél óra elteltével, mikor már megnyugszom annyira, hogy abbatudom hagyni a sírást. Mindketten a nappaliban ülünk a szőnyegen, a táskába előzőleg bedobált ruhákat hajtogatjuk és tesszük őket rendezetten vissza a táskába.
- Még.. nem tudom - válaszolok őszintén, hiszen tényleg ötletem sincs hová mehetnék.
- New Jerseyben él a nagynéném, Emma. Nincs túl messze, de épp elég messze van ahhoz, hogy kicsit távol lehess az itteniektől - mondja Poppy.
- Kedves tőled, de eszemben sincs idegenként a nagynénéd terhére lenni - válaszolok azonnal, mire Poppy már csitítgatni is kezd.
- Emma a Fountain Hotelben dolgozik, Jerseyben. Ha úgy döntesz, hogy oda mész, akkor odaszólok neki - mondja, arcán kedves mosollyal. Egy pillanatra elgondolkodom, hogy jó ötlet-e bárkinek is az orrára kötnöm hová is megyek, ám hamar arra jutok, hogy ha valakiben, akkor Poppyban maximálisan bízhatok, arról nem is beszélve, hogy talán tényleg jobb, ha nem a teljes ismeretlenbe indulok el. Mosollyal az arcomon bólintok egyet, Poppy arcára is mosoly kunkorodik.
- Kocsival körülbelül két óra alatt érsz oda, úgyhogy talán jobb lenne, ha már csak reggel indulnál el - mondja Poppy, miközben telefonján pötyög valamit. Elgondolkodtat amit mond, de ismervén magam pontosan tudom, hogyha nem indulok el még most, akkor reggelre meggondolom magam.
- Jobb lesz, ha még este elmegyek - mondom kissé félve a velem szemben álló lány reakciójától. Poppy azonban csak bólint egyet, majd füléhez emeli a telefonját, és a konyha felé sétál.
Bambán pillantok körbe a nappaliba, a földön pihenő utazótáska indulásra kész, az asztalon heverő kézitáskámba is bepakoltam az olyan dolgokat, amikre esetleg szükségem lehet.
Még mindig nem fér bele a fejembe, hogy ilyenre vetemedem, sosem tettem még ilyet. Azonban úgy gondolom, nem fog ártani, ha egy kis időre elmegyek, és kiszellőztetem a fejem.
- Emma ma nem dolgozott, de a hotelben van éjszaka is ügyeletes, így be tudsz majd jelentkezni. Ő pedig holnap délelőtt rád néz - soroz meg információkkal Poppy, mikor visszajön a nappaliba.
- Remek - mosolygok halványan, bármennyire örülök annak amit hallok, nem tudok többet kicsikarni magamból. Mély levegőt véve állok fel a kanapéról, - Hazavigyelek? - fordulok Poppy felé, miközben magamhoz veszem két táskámat, illetve a telefonomat és a kulcsomat a dohányzó asztalról. Poppy mosolyogva megrázza a fejét, majd halkan hozzáteszi;
- Jake itt vár a sarkon.
Bólintok, majd egymás mellett sétálva indulunk el a bejárat felé. Szívem majd kiugrik a helyéről, egy idióta filmben érzem magam, ahogy kilépek az ajtón a táskákkal a vállamon, és bezárom magunk után az ajtót.
- Poppy - szólalok meg halkan, miközben sétálunk le a lépcsőn - Kérhetnék még valamit? - kérdezem félve attól, hogy ez már túl sok lesz a mellettem álló lánynak.
- Tőlem senki nem fogja megtudni, hogy hol vagy. De legalább velem tartsd a kapcsolatot. Minden nap beszéljünk - nyugtat meg, amit mosollyal nyugtázok, hiszen pont erre akartam kérni.
- Rendben van, fogunk - egyezek bele.
- Ígérd meg! - torpan meg a lépcsőház ajtó előtt. Hatalmas szemekkel néz rám, ajkaimat összepréselve bólintok egyet.
- Ígérem - mondom, majd egyik kezemmel közel húzva magamhoz ölelem meg. - Köszönök mindent - hálálkodom, amire Poppy csak halkan nevet egyet.
- Nem kell megköszönnöd - mondja, miközben eltávolodunk egymástól.
Ahogy kilépünk a lépcsőházból hajamba azonnal belekap a hűvös őszi szellő, az utcai lámpák sárgás fénye épp eléggé világítja meg az üres utcát.
- Vigyázz magadra! - mondja még búcsúzóul, bár csak pár napra megyek.
- Vigyázok, ígérem - mondom határozottan, majd még egymásra mosolygunk, és Poppy jobbra, én pedig balra indulok el. Körülbelül két perc alatt elérek a kocsimhoz, a hátsóülése bedobom az utazótáskát, a kézitáskámat az anyósülésre dobom. Mély levegőt veszek, a slusszkulcsot a helyére teszem, majd egy újabb mély levegő, és beindítom a motort.
- Kocsival körülbelül két óra alatt érsz oda, úgyhogy talán jobb lenne, ha már csak reggel indulnál el - mondja Poppy, miközben telefonján pötyög valamit. Elgondolkodtat amit mond, de ismervén magam pontosan tudom, hogyha nem indulok el még most, akkor reggelre meggondolom magam.
- Jobb lesz, ha még este elmegyek - mondom kissé félve a velem szemben álló lány reakciójától. Poppy azonban csak bólint egyet, majd füléhez emeli a telefonját, és a konyha felé sétál.
Bambán pillantok körbe a nappaliba, a földön pihenő utazótáska indulásra kész, az asztalon heverő kézitáskámba is bepakoltam az olyan dolgokat, amikre esetleg szükségem lehet.
Még mindig nem fér bele a fejembe, hogy ilyenre vetemedem, sosem tettem még ilyet. Azonban úgy gondolom, nem fog ártani, ha egy kis időre elmegyek, és kiszellőztetem a fejem.
- Emma ma nem dolgozott, de a hotelben van éjszaka is ügyeletes, így be tudsz majd jelentkezni. Ő pedig holnap délelőtt rád néz - soroz meg információkkal Poppy, mikor visszajön a nappaliba.
- Remek - mosolygok halványan, bármennyire örülök annak amit hallok, nem tudok többet kicsikarni magamból. Mély levegőt véve állok fel a kanapéról, - Hazavigyelek? - fordulok Poppy felé, miközben magamhoz veszem két táskámat, illetve a telefonomat és a kulcsomat a dohányzó asztalról. Poppy mosolyogva megrázza a fejét, majd halkan hozzáteszi;
- Jake itt vár a sarkon.
Bólintok, majd egymás mellett sétálva indulunk el a bejárat felé. Szívem majd kiugrik a helyéről, egy idióta filmben érzem magam, ahogy kilépek az ajtón a táskákkal a vállamon, és bezárom magunk után az ajtót.
- Poppy - szólalok meg halkan, miközben sétálunk le a lépcsőn - Kérhetnék még valamit? - kérdezem félve attól, hogy ez már túl sok lesz a mellettem álló lánynak.
- Tőlem senki nem fogja megtudni, hogy hol vagy. De legalább velem tartsd a kapcsolatot. Minden nap beszéljünk - nyugtat meg, amit mosollyal nyugtázok, hiszen pont erre akartam kérni.
- Rendben van, fogunk - egyezek bele.
- Ígérd meg! - torpan meg a lépcsőház ajtó előtt. Hatalmas szemekkel néz rám, ajkaimat összepréselve bólintok egyet.
- Ígérem - mondom, majd egyik kezemmel közel húzva magamhoz ölelem meg. - Köszönök mindent - hálálkodom, amire Poppy csak halkan nevet egyet.
- Nem kell megköszönnöd - mondja, miközben eltávolodunk egymástól.
Ahogy kilépünk a lépcsőházból hajamba azonnal belekap a hűvös őszi szellő, az utcai lámpák sárgás fénye épp eléggé világítja meg az üres utcát.
- Vigyázz magadra! - mondja még búcsúzóul, bár csak pár napra megyek.
- Vigyázok, ígérem - mondom határozottan, majd még egymásra mosolygunk, és Poppy jobbra, én pedig balra indulok el. Körülbelül két perc alatt elérek a kocsimhoz, a hátsóülése bedobom az utazótáskát, a kézitáskámat az anyósülésre dobom. Mély levegőt veszek, a slusszkulcsot a helyére teszem, majd egy újabb mély levegő, és beindítom a motort.
_____________________________________
s z i a s z t o k !
Elsősorban nyilván bocsánatkéréssel tartozunk, amiért ennyi időre eltűntünk és egy hangot sem hallottatok felőlünk. Az igazság az, hogy mindkettőnket lefoglalt a tanulás, illetve a kisebb-nagyobb személyes ügyeink, amik miatt nemigen jutott időnk az írásra. Tudjuk, hogy ez nem kifogás arra, hogy miért nem jelentkeztünk semmilyen magyarázattal, de ezt már nem tudjuk visszacsinálni.
Reméljük, hogy az ekkora kimaradástól függetlenül, azért még mindig vannak olyanok, akiket érdekel a történet, és hogy végül hogy alakul majd a két főszereplőnk, illetve a többi szereplő sorsa. Igyekszünk innentől rendszeresen hozni a részeket, ugyanúgy hétvégente, mint eddig!
Reméljük, hogy az ekkora kimaradástól függetlenül, azért még mindig vannak olyanok, akiket érdekel a történet, és hogy végül hogy alakul majd a két főszereplőnk, illetve a többi szereplő sorsa. Igyekszünk innentől rendszeresen hozni a részeket, ugyanúgy hétvégente, mint eddig!
Puszi, Alice & Taylor
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése