 |
| Hymn for the missing |
HARRY STYLES
- Merre vagy? - szorítom ökölbe kezem mikor Alli végre felveszi a telefont. Előredőlök a fotelben. Erősen ajkamba harapok, hogy ne kezdjek zaklatottan ordibálni vele. Már órák óta csörgetem és kétlem, hogy nem vette észre.
- Szia Harry. - válaszol azzal a magabiztos és nyugodt hangjával. Dobolni kezdek a lábammal. Mért nem nyögi már ki végre, amire kíváncsi vagyok? - Szeretlek... - nekem nem kell több. Felpattanok székemből és kapkodva futok a bejárati ajtóhoz, hogy slusszkulcsomat előkeressem. Végig sem várom, amit mond.
- Mondd meg hol vagy, érted megyek! - nyitom a bejárati ajtót, ami majdnem csak kiesik a helyéből. Végig futok a folyosón, de a telefon másik végéből csak Alli sóhajait hallom. - Válaszolj! - utasítom.
- Harry, állj le!
- Mondd meg! - ordítok bele a mobilba.
- Nem mondok semmit amíg meg nem nyugszol...
- Nyugodt vagyok. - mondom higgadtan miközben az autóm felé futva a slusszkulccsal kinyitom azt.
Beülök a kocsi kipárnázott ülésére, majd beindítom a motort. - Szóval?
- Harry...
- Lenyugodtam már, na. - megvakarom a fejem. Telefonomat kihangosítva teszem a másik ülésre. Az ablaknak könyöklök, így könnyedén megtartom a fejem. A másik oldalon a szőke lány felsóhajt. Szemeimet lehunyom, szinte látom lelkii szemeim előtt ő magát, attól függetlenül, hogy már nem is tudom mikor láttam utoljára élőben.
- Elutaztam egy kicsit. Szeretnék pihenni.
- Egyedül?
- Igen, egyedül, Harry...- mondja szemrehányóan. Nem tehetek róla, hogy ez engem ez izgat a leginkább. Szeretném őt biztonságban tudni és legfőképp mellettem lenne a helye. Kinézek a szélvédőn. Az ég kezd teljesen sötét kékké változni, a Nap viszont még mindig süt. Vihar közeleg.
- Alli, szeretnélek hazahozni. Mondd meg, hol vagy, kérlek. - szinte már könyörgöm, pedig az nem épp az én szokásom.
- Nem akarok hazamenni. Itt maradok.
- De hol van az az "itt"? - háborodom fel. Mért nem tud végre normálisan beszélni velem?
- Jó helyen. Szerintem neked is jót tenne egy kis új friss levegő. Vagy tégy amit akarsz. - ezt az utolsó mondatot úgy mondja, mintha csak ráerőszakolták volna. Nem mondana nekem ilyet. - Csak azért vettem fel, hogy tudd, egy ideig nem találsz otthon. Szia.
- Alli! - ordítok bele a telefonba, de akkor már kisípol. Letette. Képes volt így itt hagyni kétségek között. Úgy, hogy semmit nem tudok a jóllétéről. Megfeszítem az állkapcsom. Farmerem szabását kezdem el vizsgálni miközben azon gondolkodom, hogy mit is kéne tennem. Ekkor eszembe jut valami. Kezeimet a kormányra helyezem, majd körültekintve kifordulok a parkolóból.
Erősen fékezem le Alliék háztömbje előtt. A motort leállítom, majd határozott mozdulattal szállok ki az autóból. Körülnézek az úttesten, majd átsétálok a ház elé. Felkocogok a lépcsőn, majd rutinosan beütöm a kódot, amivel kinyílik az ajtó - bár Alli sosem mondta el a kódot, én cselesen megszereztem egy alkalommal mikor az egyik öreg hölgy befelé igyekezett. Kettesével szelem a lépcsőket, mire feljutok Alli szintjére. Alaposan szétnézek, félek, hogy valaki közeleg, de végül senkit nem hallok felfelé jönni. Pár mozdulattal kinyitom a zárat egy kártya segítségével, bár nem hittem, hogy ilyenekre képes vagyok még, nagyon rég csináltam és reméltem, hogy ezeket elfelejtem. Lassan nyitom ki az ajtót, bent teljes sötétség van, bár a redőnyök fel vannak húzva. A kinti vihar sötétje beborítja az egész lakást. Felkapcsolom az előszobában a villanyt, ami megvilágítja azt a kis területet. Ijedten veszem észre, hogy a cipős szekrény előtt - ahol eddig az összes cipőjét tartotta - szinte semmi nincs. Egy cipőkanál és két pár magassarkú - arra nyilván nem lesz szüksége ott ahová ment. Átlépve ezt a pár dolgot beljebb sétálok a nappaliba. Torkom összeszorul. Nem sok minden változott azon kívül, hogy az eddig szanaszét pihenő ruhák most sehol nincsenek. Az ujjamat végigsimítom az egyik kis szekrényen, amin képek sorakoznak, egyet kivéve. A helyét a por kikerülte, nem rég vehette el onnan. Nem emlékszem melyik kép volt az. Összeráncolom a szemöldököm. Körbe forgok a szobában, ami már alig őrzi annak jelét, hogy Alli itt lakott. Gyomrom görcsbe rándul, muszáj leülnöm. Besüppedek a fotel kényelmes párnái közé. Hova tűnt innen az élet? És mégis hova lett az én életem?
Telefonomat előkapom, utolsó segélyhívásként már csak egy ember segítségét kérhetem Allivel kapcsolatban. Tekergetem a névjegyzéket míg meg nem találom.
- Szia. - szól bele mikor végre felveszi.
- Szia. Zavarlak? - torkomba gombóc szorul, alig tudok beszélni, de megemberelem magam. Ne legyél ilyen puhány, Harry!
- Nem, épp most zártunk be Ericcel, szóval nem. - hangja mosolyog. Engem is megmosolyogtat. ennyi idő után is tud még mosolyogni, miközben velem beszél. Igazából nem is tudom,, mit kéne neki mondanom. Mit is kéne kérdeznem.
- Segíts, Poppy! - nyögöm, miközben zavartan dőlök el a fotelben, ahol őrülten próbálom kiszimatolni Alli illatát. Zaklatónak tűnhetek, vagy megszállottnak. Nem érdekel. Vissza akarom kapni őt. Poppy, mintha csak tudná, egy pillanatra beszívja a levegőt.
- Mégis miben? - biztos vagyok benne, hogy ő tudja, hol van a lány akit keresek és ha nem is akarja elmondani, ki fogom szedni belőle.
- Tudnom kell hol van. - a vonal másik oldalán mintha megszakadna a kapcsolat. Nem szól senki semmit. Csak a kinti száguldó autók hangját hallani, meg halk szuszogását. - Poppy, mondj valamit! Ne hagyj te is kétségek között. - hangom elhalkul.
- Harry, én...
- Barátok vagyunk. Ugyanolyan barátok, mint annak idején voltunk. Emlékezz arra, hogy én mennyiszer segítettem mikor Jake-ről volt szó, vagy bármelyik másik kiszemeltedről. Poppy, te nem tudod mennyire fontos nekem Alli. Bármit megteszek érte. És nem érdekel senki és semmi ami közénk akar állni, neki itt a helye...mellettem. - monológom végére nagyot sóhajtok, ahogy a másik oldalon lévő lány is.
- Gyere értem kocsival, megvárlak a kávézó előtt.
Higgadtan parkolok le a kávézó teljesen üres parkolójában. Poppy alacsony alakja félénken áll az ajtóban. Az idő nagyon esőre áll, gondolom nem akar megázni. Jelzek a fényszóróval, hogy jöjjön, majd az autóhoz futva beül az anyósülésre.
Egy szimpla mosollyal köszönünk egymásnak, nem akarja egyikünk se húzni az időt. A lány elhelyezkedik a széken, hogy jobban felém fordulhasson.
- Megígértette velem, hogy nem mondom el neked.
- Mondd! - erősen megkapaszkodok a kormányban, majd a visszapillantó tükörben körülnézve kigurulok újra az útra, hogy elinduljak Poppy háza felé.
- Nem szabadna tudnod.
- Ez engem nem érdekel, Poppy. - megtörlöm az arcom, kezd kitörni belőlem az idegesség, de nem akarom rajta levezetni. Hatalmas boci szemeit ő is inkább az útra emeli. Minden lámpa megvilágítja ideges és aggódó arcát.
- Miamiba ment. - nyögi ki végül amikor bekanyarodunk az egyik utcába.
- Hogy hova?! - kapom fel a vizet, mire az autó kicsit kileng. Poppy ijedten kap az ajtó kapaszkodójába, majd a biztonsági övért nyúl, hogy bekösse magát, mikor már kikorrigálom a helyzetet. - Minek? - teszem fel a következő kérdést. Zavartan pislogok a mellettem ülő lányra aki ráncolt homlokkal figyeli az utat. Kezeit combjai közé szorítja.
- Azt nem mondta. Csak azt, hogy neked ne mondjam el.
- A kurva életbe... - suttogom, majd próbálok lehiggadni és szépen hazavezetni, míg Poppyék házáig nem érünk.
A lány óvatosan nyitja ki az ajtót mikor megállok. Még mielőtt kiszállna hátrafordul felém. Váltón tartott kezemre teszi az övét, halványan elmosolyog, amolyan "semmi baj nincs" kifejezéssel.
- Kérlek ne tégy semmi butaságot. - suttogja. Biccent egyet, majd kiszáll az autóból. Meg sem várva, hogy bemenjen a házba, elindulok és csak hajtok, hogy minél gyorsabban hazaérjek.
Épp csak pár ruhát beledobáltok a táskámba, nem tétovázok. Azt sem tudom mi maradt fent a lakásban és mi van nálam, nem érdekel.
Gyorsan vezetek, talán túl gyorsan is, de annál hamarabb érek a reptérre.
Táskámat hátamra dobva futok végig a parkolón, majd fel az épületbe. Már-már rutinosan veszem meg a jegyet, kissé ismerős ez a helyzet a tavalyihoz. Épp, hogy tudok foglalni még egy helyet a Miamiba induló gépen. Átvergődöm magam a tömegen, estéhez képest elég sokan vannak. Átsétálva a vékony folyosókon végül feljutok a gépre, ahol az emberek többsége már beült, vagy pakolászik a helyén. Kezemben tartva a jegyem, az ülést nézem, míg meg nem állok a 16-osnál. A mellettem ülő őszülő hölgy már alszik is, még a gép felszállását sem várta meg. Bár én nem bánkódom, addig sem kell beszélgetnem vele. Táskámat felpakolom a csomagtartóba, majd szinte beesek a székembe a mellettem elsuhanó emberek miatt. Kissé mérgesen nézek utánuk, majd lehiggadva dugom be fülembe a fülhallgatómat, amit már csatlakoztattam a telefonomhoz. A sötét éjj viharos felhőket rejt, de senki nem retteg körülöttem, szóval próbálom élvezni a gép kényelmét, mint ahogy azt egy éve is tettem. Lehunyom a szemem. Lelki szemeim előtt már látom Allit és a pillanatot amikor meglát és ideges arcával csapkodni kezd, hogy mégis mit keresek ott. Nem mintha könnyű lesz megtalálni őt Miamiban, de semmi nem lehetetlen, ha az a cél, hogy megtaláljam őt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése