ALLI JACKSON
 |
| Let it go |
A Nap még teljesen fel sem kelt, én már a takarót szorosan magamhoz húzva forgolódok a meglepően kellemes ágyban. Tekintettel arra, hogy az éjszaka összesen talán két órát sikerült aludnom, erőteljesen próbálok álomba szenderülni, de akármennyire próbálkozom, egyszerűen nem megy.
A telefonom 4:58-at mutat, mikor végül megunva az állandó forgolódást felülök az ágyban, hátamat az ágytámlának döntve bámulok ki a fejemből. A szoba barátságos, levendula színű falak vesznek körbe. Velem szemben egy tükrös szekrény kapott helyet, annak egyik polcán egy kisméretű tévé pihen. Ujjaimat tördelem, miközben felmérem a szobát, amit az éjszakai érkezésemnek hála eddig nem sikerült megtennem. Sokáig nézelődök. Felmérem a szoba legeldugottabb sarkát is, mindent alaposan kielemezek. Persze semmi érdekfeszítőt nem vélek felfedezni, egyszerűen jobb ezt csinálni, mint azon rágódni, mennyi mindent kellett volna máshogy csinálnom életemben.
Nem először fordult elő az elmúlt időben, hogy a Harryvel való találkozást is fontolóra vettem. Belegondoltam, milyen lenne az életem, ha nem találkoztam volna vele. Ha egyáltalán nem ismerem meg azt a társaságot, amely a mostani barátaimból áll. Amikor ilyen gondolatokat hagyok tovább burjánzani, mindig furcsa érzés kerít maga alá. Furcsa, egyrészt kellemes, másrészt azonban elviselhetetlen érzés. Kellemes, hiszen ha nem ismerném meg Harryt, akkor most nem egy számomra teljesen idegen város hoteljében feküdnék, hanem a saját ágyamban. Kellemes, mert ha nem ismertem volna meg Harryt, akkor talán soha nem vernek meg az utcán. Ugyanakkor mégis elviselhetetlen, hiszen olyankor eszembe jut, mennyi kellemes élményünk volt, a sok rossz ellenére is. A közös összejövetelek, az esték, amikor elindítottunk egy filmet és összebújva megnéztük. Az esték, amikor elindítottuk ugyan a filmet, de nem értünk a végére, mert egymást sokkal érdekesebbnek találtuk. A sok nevetés, a sok sírás.
Tisztán emlékszem az első veszekedésünkre. Talán bizton állíthatom, hogy az az este örökre beleégett az emlékezetembe. Csak akkor veszem észre a kellemes emlékek felidézésétől arcomra kúszó mosolyt, mikor az egyre rosszabb emlékek letörlik azt.
Azt hiszem, onnantól romlott el minden. Onnantól zúdult minden rossz a nyakunkba, és onnantól szakadt meg az a különleges kapcsolat, amit a miénknek mondhattunk.
Megrázom magam.
Nem akarok tovább elmélkedni, innentől nemigen vannak olyan emlékek, amikre szívesen emlékeznék vissza. Nagyokat pislogok, bele telik pár másodpercbe mire rájövök, hogy a mobilom zizeg hangosan az ágy mellett pihenő éjjeliszekrényen. A szívem kihagy egy ütemet, nagyot nyelek mielőtt megnézném ki keres. Egy részem reménykedik, hogy Harry az, a másik azonban retteg tőle, hogy az ő neve villog a kijelzőn. A telefont a kezembe veszem, Poppy mosolygós képe ott villog velem szemben.
- Szia - köszönök bele, mikor fogadom a hívást.
- Jó reggelt. Felkeltettelek? - kérdezi barátságosan. Először nehezen veszem ki szavait, valószínűleg épp a kávézó felé sétál, és a szél süvít a füle mellett.
- Már órák óta csak forgolódok - vonom meg a vállam, holott tudom, hogy ő ezt nem látja.
- Hogy vagy? - érkezik a kérdés, amin el kell gondolkodnom. Ha azt mondom, hogy jól, akkor azt sem elhinni nem fogja, se rám hagyni. Ha azt mondom rosszul, akkor egyértelmű mi lesz.
- Nem tudom - válaszolok végül őszintén. - Egyedül vagyok, és sok idő után ismét úgy is érzem magam. Egyedül - mondom magam elé bambulva.
- Nem vagy egyedül! Mi mindig melletted vagyunk, Alli - háborodik fel azonnal a vonal másik végén lévő lány, amin halványan elmosolyodom.
- Igen, tudom - válaszolok halkan, arcomról letörölve egy kiszökött könnycseppet. - Harryvel beszéltél? - kérdezem, még mielőtt felfoghatnám, mit is beszélek. Poppy nem válaszol azonnal, szemöldökömet ráncolva várom válaszát.
- Poppy? - szólítom a nevén, arra tippelve, hogy talán megszakadt a vonal.
- Itt vagyok, ne haragudj. Beszéltem vele, igen - válaszol. Ajkaimat összepréselem, majd nyelvemmel benedvesítem őket.
- Mondott valamit? - kérdezek rá, mikor rájövök, hogy Poppy nemigen akar nekem beszámolni arról, mit beszéltek Harryvel.
- Semmi különöset. Nem kérdezett felőled, és csak pár percet beszéltünk - mondja a lány, hangjában mégis némi zavartságot vélek felfedezni.
- Értem - mondom végül bambán, alsó ajkamat harapdálva. Rosszul esik, hogy Harry egy szóval nem kérdezett rólam, vagy arról, mi történt, hogy ennyire hirtelen szakítottam meg vele minden kapcsolatot.
- Alli! Hiszen ez volt a célod. Tovább akarsz lépni, ahhoz viszont ez elengedhetetlen lépés volt - hadarja a lány, aki a mondat végén hirtelen némul el.
- Mi volt elengedhetetlen lépés, Poppy? - kérdezek rá arra, ami azonnal megütötte a fülemet, mondanivalójában.
- Hát, hogy elmenj pár napra - válaszol pár másodperccel később határozatlanul, - dadogva. - El kell köszönnöm. Én nyitok. Ma még hívlak. Jó legyél - köszön el gyorsan. Miután én is mondok még pár szót a vonal megszakad, és a telefonomat magam mellé ejtve maradok ismét magamra.
Az idő már-már hihetetlenül lassan telik. Olyan érzésem van, mintha öt perc egy órának felelne meg. Csak fel-alá járkálok a szobában, ahhoz sincs kedvem, hogy kilépjek az ajtaján, hogy körbenézzek egy kicsit. Idegen itt minden, és mindenki. Arról nem is beszélve, hogy magamat ismervén, úgy is eltévednék, az pedig csak még jobban bearanyozná az amúgy is mesés napom.
Fejemet felkapom, szemöldökömet ráncolva kezdek fülelni az ajtó felé, amin az előbb kopogás hangja hallatszott. Nem tudom eldönteni, hogy jól hallottam-e, egészen addig, míg meg nem ismétlődik. Kezemet kissé félve teszem a kilincsre, alsó ajkamat beszívva kezdek gondolkodni, hogy vajon kinyissam-e.
Amint megteszem, már meg is bánom. Csuknám is be azonnal, ám egy láb megakadályoz ebben.
- Alli, micsoda meglepetés - löki be az ajtót J, egy emberével maga mögött lép be a szobába.
- Mi nem volt világos abban, hogy soha többé nem akarlak látni? - teszem fel cseppet sem kedvesen a kérdést, miközben hangosan bevágom a szoba ajtaját.
- Ne izgasd fel magad. Csak megakarom köszönni, amit értem tettél - dől neki lezserül a falnak, miközben nyájasan intézi felém mondandóját.
- Miről beszélsz? - kérdezek vissza, kezeimet mellkasom előtt összefűzve szinte köpöm felé a szavakat. Hátat fordítok neki, sétálgatni kezdek a szobában, miközben várom, hogy kinyögje, miért is jött.
- Harry tegnap este jegyet váltott a Miamiba tartó járatra. Mostanra már meg is érkezhetett.
Szemeim kikerekednek, egy helyben megtorpanok.
- Rendkívül sokat segítettél, Alli - súgja a fülembe hátam mögül J, majd kikerülve engem hagyja el a szobát, a kis talpnyalójával együtt.
A telefonom 4:58-at mutat, mikor végül megunva az állandó forgolódást felülök az ágyban, hátamat az ágytámlának döntve bámulok ki a fejemből. A szoba barátságos, levendula színű falak vesznek körbe. Velem szemben egy tükrös szekrény kapott helyet, annak egyik polcán egy kisméretű tévé pihen. Ujjaimat tördelem, miközben felmérem a szobát, amit az éjszakai érkezésemnek hála eddig nem sikerült megtennem. Sokáig nézelődök. Felmérem a szoba legeldugottabb sarkát is, mindent alaposan kielemezek. Persze semmi érdekfeszítőt nem vélek felfedezni, egyszerűen jobb ezt csinálni, mint azon rágódni, mennyi mindent kellett volna máshogy csinálnom életemben.
Nem először fordult elő az elmúlt időben, hogy a Harryvel való találkozást is fontolóra vettem. Belegondoltam, milyen lenne az életem, ha nem találkoztam volna vele. Ha egyáltalán nem ismerem meg azt a társaságot, amely a mostani barátaimból áll. Amikor ilyen gondolatokat hagyok tovább burjánzani, mindig furcsa érzés kerít maga alá. Furcsa, egyrészt kellemes, másrészt azonban elviselhetetlen érzés. Kellemes, hiszen ha nem ismerném meg Harryt, akkor most nem egy számomra teljesen idegen város hoteljében feküdnék, hanem a saját ágyamban. Kellemes, mert ha nem ismertem volna meg Harryt, akkor talán soha nem vernek meg az utcán. Ugyanakkor mégis elviselhetetlen, hiszen olyankor eszembe jut, mennyi kellemes élményünk volt, a sok rossz ellenére is. A közös összejövetelek, az esték, amikor elindítottunk egy filmet és összebújva megnéztük. Az esték, amikor elindítottuk ugyan a filmet, de nem értünk a végére, mert egymást sokkal érdekesebbnek találtuk. A sok nevetés, a sok sírás.
Tisztán emlékszem az első veszekedésünkre. Talán bizton állíthatom, hogy az az este örökre beleégett az emlékezetembe. Csak akkor veszem észre a kellemes emlékek felidézésétől arcomra kúszó mosolyt, mikor az egyre rosszabb emlékek letörlik azt.
Azt hiszem, onnantól romlott el minden. Onnantól zúdult minden rossz a nyakunkba, és onnantól szakadt meg az a különleges kapcsolat, amit a miénknek mondhattunk.
Megrázom magam.
Nem akarok tovább elmélkedni, innentől nemigen vannak olyan emlékek, amikre szívesen emlékeznék vissza. Nagyokat pislogok, bele telik pár másodpercbe mire rájövök, hogy a mobilom zizeg hangosan az ágy mellett pihenő éjjeliszekrényen. A szívem kihagy egy ütemet, nagyot nyelek mielőtt megnézném ki keres. Egy részem reménykedik, hogy Harry az, a másik azonban retteg tőle, hogy az ő neve villog a kijelzőn. A telefont a kezembe veszem, Poppy mosolygós képe ott villog velem szemben.
- Szia - köszönök bele, mikor fogadom a hívást.
- Jó reggelt. Felkeltettelek? - kérdezi barátságosan. Először nehezen veszem ki szavait, valószínűleg épp a kávézó felé sétál, és a szél süvít a füle mellett.
- Már órák óta csak forgolódok - vonom meg a vállam, holott tudom, hogy ő ezt nem látja.
- Hogy vagy? - érkezik a kérdés, amin el kell gondolkodnom. Ha azt mondom, hogy jól, akkor azt sem elhinni nem fogja, se rám hagyni. Ha azt mondom rosszul, akkor egyértelmű mi lesz.
- Nem tudom - válaszolok végül őszintén. - Egyedül vagyok, és sok idő után ismét úgy is érzem magam. Egyedül - mondom magam elé bambulva.
- Nem vagy egyedül! Mi mindig melletted vagyunk, Alli - háborodik fel azonnal a vonal másik végén lévő lány, amin halványan elmosolyodom.
- Igen, tudom - válaszolok halkan, arcomról letörölve egy kiszökött könnycseppet. - Harryvel beszéltél? - kérdezem, még mielőtt felfoghatnám, mit is beszélek. Poppy nem válaszol azonnal, szemöldökömet ráncolva várom válaszát.
- Poppy? - szólítom a nevén, arra tippelve, hogy talán megszakadt a vonal.
- Itt vagyok, ne haragudj. Beszéltem vele, igen - válaszol. Ajkaimat összepréselem, majd nyelvemmel benedvesítem őket.
- Mondott valamit? - kérdezek rá, mikor rájövök, hogy Poppy nemigen akar nekem beszámolni arról, mit beszéltek Harryvel.
- Semmi különöset. Nem kérdezett felőled, és csak pár percet beszéltünk - mondja a lány, hangjában mégis némi zavartságot vélek felfedezni.
- Értem - mondom végül bambán, alsó ajkamat harapdálva. Rosszul esik, hogy Harry egy szóval nem kérdezett rólam, vagy arról, mi történt, hogy ennyire hirtelen szakítottam meg vele minden kapcsolatot.
- Alli! Hiszen ez volt a célod. Tovább akarsz lépni, ahhoz viszont ez elengedhetetlen lépés volt - hadarja a lány, aki a mondat végén hirtelen némul el.
- Mi volt elengedhetetlen lépés, Poppy? - kérdezek rá arra, ami azonnal megütötte a fülemet, mondanivalójában.
- Hát, hogy elmenj pár napra - válaszol pár másodperccel később határozatlanul, - dadogva. - El kell köszönnöm. Én nyitok. Ma még hívlak. Jó legyél - köszön el gyorsan. Miután én is mondok még pár szót a vonal megszakad, és a telefonomat magam mellé ejtve maradok ismét magamra.
Az idő már-már hihetetlenül lassan telik. Olyan érzésem van, mintha öt perc egy órának felelne meg. Csak fel-alá járkálok a szobában, ahhoz sincs kedvem, hogy kilépjek az ajtaján, hogy körbenézzek egy kicsit. Idegen itt minden, és mindenki. Arról nem is beszélve, hogy magamat ismervén, úgy is eltévednék, az pedig csak még jobban bearanyozná az amúgy is mesés napom.
Fejemet felkapom, szemöldökömet ráncolva kezdek fülelni az ajtó felé, amin az előbb kopogás hangja hallatszott. Nem tudom eldönteni, hogy jól hallottam-e, egészen addig, míg meg nem ismétlődik. Kezemet kissé félve teszem a kilincsre, alsó ajkamat beszívva kezdek gondolkodni, hogy vajon kinyissam-e.
Amint megteszem, már meg is bánom. Csuknám is be azonnal, ám egy láb megakadályoz ebben.
- Alli, micsoda meglepetés - löki be az ajtót J, egy emberével maga mögött lép be a szobába.
- Mi nem volt világos abban, hogy soha többé nem akarlak látni? - teszem fel cseppet sem kedvesen a kérdést, miközben hangosan bevágom a szoba ajtaját.
- Ne izgasd fel magad. Csak megakarom köszönni, amit értem tettél - dől neki lezserül a falnak, miközben nyájasan intézi felém mondandóját.
- Miről beszélsz? - kérdezek vissza, kezeimet mellkasom előtt összefűzve szinte köpöm felé a szavakat. Hátat fordítok neki, sétálgatni kezdek a szobában, miközben várom, hogy kinyögje, miért is jött.
- Harry tegnap este jegyet váltott a Miamiba tartó járatra. Mostanra már meg is érkezhetett.
Szemeim kikerekednek, egy helyben megtorpanok.
- Rendkívül sokat segítettél, Alli - súgja a fülembe hátam mögül J, majd kikerülve engem hagyja el a szobát, a kis talpnyalójával együtt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése