Alli Jackson
Már több, mint egy éve, hogy minden elkezdődött.
 |
| The Sun is Rising |
Tisztán emlékszem a döbbentségemre, mikor újdonsült munkahelyemen is belé és az arcán pihenő pimasz mosolyába botlottam. Határozottan állította, hogy az első találkozást még véletlennek hívná, de a másodikat már sorsnak, korántsem véletlennek. Elképzelésem sem volt akkor, mit akarhat egy olyan fiú, mint ő, egy olyan lánytól, mint én. A szöges ellentéte voltam mind Harrynek, mind az őt körülvevő világnak és az ő figyelméért harcoló lányoknak.
Tisztán emlékszem az estére, mikor ellenségesen viselkedtem vele csak azért, mert nem akartam elfogadni, és a hatása alá kerülni érthetetlen közeledésének. Az első pillanattól fogva gyanakvó voltam vele szemben, de még ez a gyanakvás, és önmagam óvatosságra való intése sem volt elég ahhoz, hogy teljesen távol tudjam tartani magam tőle.
Tisztán emlékszem az arcomon pihenő széles mosolyra, amit az első éjszakai telefonhívása váltott ki belőlem. Nem tudta pontosan megmondani, miért is hívott fel az éjszaka közepén, de az igazat megvallva nem is érdekelt. Úgy éreztem magam, mint egy kamasz, aki titokban telefonál az első udvarlójával.
Tisztán emlékszem az első igazi randinkra, mikor izgatottan toporogtam a Music Inn előtt, és Harryre vártam. Ijedten hőköltem hátrébb, mikor kezeit a szememre tapasztotta, ő azonban hamar felfedte kilétét, ezzel megnyugtatva engem. Az öreg gitárok poros szaga és a meggyújtott gyertyák illatának egyvelege azonnal beszökött az orromba. Harry végig fogta a kezem, miközben én szigorúan csukott szemmel, teljesen Harryre bíztam magam. Egyszerre féltem, és voltam izgatott attól, hogy vajon milyen látvány fogad, majd ha kinyitom a szemem. A kezemet fogó fiú maga volt számomra a rejtély, ennek hála pedig semmilyen elképzelésem nem volt azzal kapcsolatban, hogy milyen lehet nála egy meglepetés.
Tisztán emlékszem a rengeteg gyertya arany fényére, ahogy együttes erővel világították meg az egyébként már sötétbe boruló üzletet. A meglepettség zavarommal együttesen ült ki arcomra, ezt pedig csak tetőzte a Harry arcán szélesedő elégedett, pimasz mosoly. Természetesen a pillanat, amikor Harry ölébe borultam is beleégett az emlékezetembe, ha csak erre gondolok elvörösödök.
Tisztán emlékszem az első őszi fesztiválra, amire együtt mentünk. A rengeteg emberre, akik körülvettek minket, és arra, hogy mi ennek ellenére is csak egymásra figyeltünk. Az őszi fesztivál alkalmával megejtett sétánk volt az első olyan alkalom, amikor kicsit többet megtudhattam Harryről és a New York előtti életéről.
Tisztán emlékszem Harry laza, mégis elegáns megjelenésére, ahogy a kísérőmként megjelent Lisa esküvőjén. Alul öltözöttnek érezte magát a sok sznob között, számomra mégis ő volt a mentsvár, aki csak még inkább magához vonzott rossz fiús, – nemtörődöm stílusával. Láttam rajta, hogy ő úgy érzi jól magát, ezzel pedig bennem is felszabadított valamit.
Tisztán emlékszem arra az elkeseredettségre, ami azonnal rám nehezedett, amint láttam Harryt kirohanni az ajtón. Fél percnek sem kellett eltelnie, hogy rájöjjek vele akarok menni, és mellette akarok lenni. Akkor még nem voltam biztos benne, hogy ami kettőnk közt van, az több egy rövid kalandnál, de mélyen legbelül bíztam benne, hogy mi ennél többek vagyunk. Tisztán emlékszem rá. Rá és Brittanyra, ahogy a bárpultnak dőlve falták egymást. A szégyenérzet azonnal szétáradt bennem, ha tehettem volna abban a pillanatban a föld alá süllyedtem volna. Emlékszem milyen kétségbeesett voltam, ugyanakkor arra is, hogy ezt az érzést milyen hamar felváltotta a düh és a harag, amit Harry iránt éreztem. Azt hiszem, ebben a pillanatban jöttem rá először arra, hogy igaz a mondás, miszerint a szeretetet és az utálatot csak egy hajszál választja el egymástól. Emlékszem a hűvös levegőre, ami megcsapta az arcomat, mikor kilökve magam előtt az üvegajtót elhagytam az épületet. A sikátor dohos szagára, és a pillanatra, amikor kimondtam; Végeztem. Harry arcára, ahogy arra kér adjak még egy esélyt, és az érzésre, ami abban a pillanatban az egész testemet átjárta. A lehető leghamarabb elakartam tűnni a közeléből, elakartam menekülni ez elől az egész elől. Aztán kimondta azt a szót, amit talán rosszabbkor ki sem mondhatott volna. Lábaim földbe gyökereztek, kezeim ökölbe szorultak. Fejemben folyamatosan visszajátszottam, ahogy azt mondja szeret, és éreztem, ahogy véglegesen összekuszálódik bennem minden.
Tisztán emlékszem arra az idegen lányra, aki visszatekintett rám, mikor három nappal a történtek után hajlandó voltam felkelni és tükörbe nézni. Bíztam benne, hogy majd a különtöltött napok és az idő múlása majd segít, hogy tisztábban lássam a dolgokat, de ahogy múltak a napok csak rosszabbul éreztem magam. Hiányzott valami – pontosabban valaki – a mindennapjaimból, és sokáig magamat sem tudtam megvezetni azzal, hogy idővel minden helyrejön. Emlékszem a jóleső érzésre, mikor megpillantottam, hogy közel három nap után végre próbált keresni, és a felismerésre, hogy szükségem van rá. Remegtem, és úgy éreztem magam, mint aki lefutotta a maratont, mikor végre megálltam Harry ajtaja előtt. Féltem. Féltem, hogy milyen reakciót fog kiváltani belőle a megjelenésem, ugyanakkor izgatott voltam, hogy újra láthatom.
Tisztán emlékszem a göndörke meglepett arcára, mikor közöltem vele; mi nem vagyunk egy pár, hiszen még sosem beszéltünk erről. Volt Harry, és voltam én, de soha nem jelentettük ki határozottan, hogy mi vagyunk.
Tisztán emlékszem az első igazi vitánkra, amin Harry szüleinek házában estünk át. Emlékszem mindenre, amit akkor a fejéhez vágtam. Harry családjának gagyi történetére az állítólagos lakbérről, és az említett fiú kéjtől csillogó tekintetére, ahogy utána a konyhapultnak dőlve próbáltam faggatni. Makacsul ragaszkodott ahhoz, miszerint kölcsön kellett kérnie és ezért utaztunk ide, miközben ritka szép zöld szemével pásztázta arcomat. Valamilyen szinten félelemmel töltött el a titkolózása és az, hogy úgy éreztem az egész családja támogatja ebben, és részese ennek. A pillanatra, mikor Harry egyenesen a szemembe nézve mondta, hogy nekem semmitől nem kell félnem, és a jóleső libabőrre, ami végigszaladt a bőrömön.
Tisztán emlékszem a kínos pillanatra, mikor Harry szüleinek házában a fürdőszobában álltam barátommal szemben, és csak arra tudtam gondolni; mennyire nem vagyok neki való. Pontosan tisztában voltam azzal, hogy mennyire nem vagyok a zsánere, ő pedig soha nem is akart meggyőzni ennek az ellentétéről. Őszintén bevallotta, hogy valóban nem én vagyok az esete, ugyanakkor azt is elmondta, hogy talán pont ennek a ténye tesz számára ellenállhatatlanná.
Tisztán emlékszem az első találkozásomra J-vel, arra az elégedett mosolyra az arcán és Harry ijedt, ugyanakkor dühös tekintetére, mikor meglátott J emberének szorításában. A mai napig a fülemben cseng J gúnyos hangja, ahogy közölte Harryvel a tényt, miszerint ott akartam hagyni, majd bőröndömet elé dobva nyomatékosította mindezt. Azt hiszem soha nem éreztem még annyira dühösnek magam. Pontosan tudtam, hogy J csak provokálni akarja Harryt, aki teljesen máshogy látta volna a dolgokat, ha én tudom neki megmagyarázni és nem J-től tudja meg. Tisztán emlékszem a megkönnyebbülésre ami szétáradt bennem, mikor több, mint két óra várakozás után Harry kilépett a szórakozóhely ajtaján és szoros ölelésébe vont. Hangja kétségbeesett volt, ahogy megjegyezte; itt akartam hagyni, ám hamar megnyugodott mikor rájött, hogy a bőröndben nem csak az én ruháim vannak. Haza akartam menni. A hátam mögött akartam hagyni mindent, amit abban a pár napban megtudtam és újra azt az életet akartam élni, amit az ideutazásunk előtt éltünk. Azt a normális életet.
Tisztán emlékszem arra a nyomasztó érzésre, ami azonnal a vállamra nehezedett, ahogy Harry elmondta; ő nem repül haza velem. Szokásához híven hajába túrt, ebből tudtam, hogy igazat mond. Amikor ideges volt gyakran csinálta, amolyan pótcselekvés volt nála. Kétségbeesett voltam, tehetetlennek éreztem magam és ez felbosszantott. Nem akartam ott hagyni, nem akartam nélküle sehová menni, főleg úgy, hogy még csak meg sem indokolta, miért kellene nélküle hazautaznom. Emlékszem az adrenalin löketre, ami végigsöpört rajtam, mikor kilógva a reptérről az első taxiba beszállva 'J' felé vettem az irányt. Legbelül tudtam, - éreztem, hogy felelőtlenül cselekszem, de akkor abban a pillanatban ez volt az utolsó, amivel foglalkoztam. Alsó ajkam megremegett, mikor Harry vészjósló tekintetével kellett farkasszemet néznem az irodába belépve, még úgyis, hogy tudtam, ez a pillantás nem elsősorban nekem szól.
Tisztán emlékszem arra az éjszakára, mikor ismételten egy viharra hivatkozva megindultam bátyám szobája felé, aki miután közölte velem, hogy az éjszaka közepén látogatóm van visszatessékelt a szobámba. A sötétben ülve vártam, egészen addig, amíg egy halk kopogást követően be nem engedtem a látogatómat, akinek rögtön megcsapott jellegzetes illata. Nem akartam hinni ennek az érzéki csalásnak, fejemet megrázva léptem oda a sarokban álló lámpához, ami sárgás fényével halványan világította meg a szobát és Harry arcát. Nem akartam elengedni, féltem, hogy ha megszakítom az ölelésünket és eltávolodok tőle, akkor egyszerűen eltűnik. Ő azonban ott maradt, és megígérte, hogy mindent megmagyaráz. Én azonban ódzkodtam ettől. Nem akartam tudni semmit arról az életéről, aminek csupán pár napig, de én is részese voltam. Épp elég volt az a pár nap. Elég volt a tudat, hogy Harry ott van velem, és nem is megy el. Nem érdekelt más.
Tisztán emlékszem az otthon rendezett összejövetelre, amiről Lisa segítségével lógtam meg, hogy elmehessek Harry után az álarcos "bálra". Bár a rendezvény több szempontból se mondható bálnak, ez volt a hivatalos megnevezése. Tisztán emlékszem a bál utáni éjszakánk minden percére és arra, ahogy a kádban ülve Harry felvetette; költözzünk össze. Soha semmiben nem voltam még olyan biztos, mint abban, hogy vele szeretnék élni. Annak ellenére, hogy alapjában véve is sok időt töltöttünk együtt hatalmas dolog volt számomra, hogy összeköltözünk és ezt ha akartam volna se tudtam volna letagadni. Boldog voltam. Felhőtlenül boldog.
Emlékszem Harry meglepetés szülinapjára, ami miatt olyan csúnyán összevesztünk és amin barátom hálától csillogó szemmel kért bocsánatot azért, amiért túlreagálta a dolgokat. Emlékszem Mary arcára, ahogy nemtörődöm stílusában közölte velem, hogy Harry csak egy fogadás végett van velem és Harry meglepett arcára, mikor számon kértem rajta ezt. Kétségbeesett voltam, úgy éreztem, hogy barátom és az egész társasága hülyét csinált belőlem. Nem akartam látni többet, és ahogy ezt a szemébe mondtam úgy éreztem, hogy több tucat apró darabra töröm őt is és magamat is. Bíztam benne, megnyíltam neki. Furcsamód nem Harry volt az, akit elsősorban hibáztattam. Fejemben folyamatosan csak a saját magamat ostorozó gondolatok keringtek, hiszen ha hallgattam volna a megérzéseimre és távol maradok tőle, akkor ettől az egésztől megkímélhettem volna magam.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a három külön töltött hónap megnyugvást hozott, hiszen korántsem. Sok álmatlan és átsírt éjszakát tudhatok a hátam mögött abból az időszakból. Nem tudtam, hogy hol van, hogy mit csinál és ez a köztünk történtektől függetlenül is majd megőrjített, hiszen akármennyire akartam rá haragudni, szerettem őt. Úgy, mint előtte soha senkit.
Az emberekben van egy hatalmas tévhit. Sokan úgy tartják, hogy egy ember igazán szerelmes csak egyszer lehet az életében. Ezt eddigi tapasztalataim alapján csak alátámasztani tudom, ugyanakkor az, miszerint az első és igazi szerelme mindenkinek az, akivel az első komoly kapcsolatát éli át, úgy érzem tévedés. Harry számomra semmiben nem volt első. Mégis határozottan ki merem jelenteni, hogy soha nem voltam és soha nem is leszek olyan szerelmes senkibe, mint amilyen belé voltam akkor.
Tisztán emlékszem a gombócra a torkomban, amit Stan ártatlan mégis érzékeny témát érintő kérdése váltott ki belőlem. "Gondolkodtál már azon, hogy mi lenne ha Harry visszajönne?" A szívem hatalmasat dobbant, rossz ugyanakkor furcsamód kellemes érzés nehezedett a vállamra, s bár összezavarodtam, próbáltam határozottságot erőltetni magamra. A szavak amik akkor válaszként elhagyták a számat még engem sem győztek meg. "Harry kilépett az életemből. Már nincs rám hatással." Szerettem volna elhinni, hogy amiket mondok, az mind igaz. Ugyanakkor tisztában voltam vele, hogy ha megesne az, amit Stan feltételezésként felhozott, fele ilyen határozott se tudnék lenni. "Sosem szeretünk ki valakiből, csak megtanulunk nélküle élni."
Tisztán emlékszem a meglepettségre és a haragra, ami elöntött a kávézóban ülve, mikor kiderült; rajtam kívül mindenki tudott Harry hazajöveteléről és nekem mégsem szólt senki. Próbáltam megnyugodni. Mondogattam magamnak, hogy visszajövetele semmin nem változtat és, hogy minden ugyanolyan marad, mint eddig, de ezt még magammal sem tudtam elhitetni. Tudtam, hogy semmi nem lesz olyan, mint eddig. Egy évre volt szükségem ahhoz, hogy megtanuljak azzal az óriási űrrel együtt élni, ami bennem volt. Nem voltam jól, csak elkezdtem megbékélni az érzéssel. Ő pedig végszóra, mintha megérezte volna bukkant fel megint.
Emlékszem a Lisaval folytatott beszélgetésünkre, ami alatt akárhogy próbálkoztam, nem tudtam elkerülni az én életemmel kapcsolatos témákat. Lisanak csupán pár perc elég volt ahhoz, hogy rájöjjön; eltelt egy év, az én érzéseim mégsem változtak Harry iránt. Próbáltam vele is és magammal is elhitetni ennek az ellenkezőjét, de hamar rá kellett jönnöm, hogy feleslegesen töröm magam. Egy év alatt sikerült annyira kiemelkednem a gödörből, hogy nem teljes őszinteséggel, de biztosítani tudtam róla az embereket, hogy jól leszek. Most azonban egy ember felbukkanásával mélyebbre kerültem, mint voltam. Tagadni is felesleges lett volna, hogy milyen hatással volt rám, hogy ismét szemtől-szemben álltunk. Éreztem az illatát, láttam zöld szemeit. Őt.
Tisztán emlékszem az éjszakára, amit olyan sok idő elteltével ismét együtt töltöttünk. Legbelül tudtam, hogy mennyire helytelen, amit teszek. Mégse tudtam ezzel foglalkozni. Megbolondított a tudata annak, hogy újra a karjaiban vagyok, hogy újra csókokkal halmoz el, hogy egy pillanatra újra olyan volt minden, mint régen és hogy újra azt mondom neki; szeretem.
Emlékszem az együtt töltött éjszakánkat követő nyugtalan perceimre és a haragra, amit utána megpróbáltam kivetíteni rá. Kiabáltam vele, de akárhogy próbálkoztam nem tudtam eléggé felemelni a hangomat ahhoz, hogy kiadjam a bennem felmerülő haragot. Harry érzelmileg megközelíthetetlennek tűnt; rezzenéstelen arccal állt előttem, miközben én minden vele kapcsolatos sérelmemet a nyakába zúdítottam. Haragudni akartam rá, mindenkinél jobban utálni. Mégis, mikor az utcán rám támadtak és hazasétáltam nem tudtam volna olyan embert mondani Harryn kívül, aki mellett nagyobb biztonságban éreztem volna magam. Féltem felhívni. Féltem attól, hogy ezzel átlépek egy határt, amit nem kellene. Ugyanakkor túlságosan vágytam a támogatására ahhoz, hogy ésszerűen tudjak gondolkodni.
Emlékszem Harry milyen hősiesen tartotta bennem a lelket, függetlenül mindattól, amit pár órával telefonbeszélgetésünk előtt a fejéhez vágtam. Megnyugtatott, hogy hallhatom a hangját, s bár nem tudtam gátat szabni a könnyeimnek; jobban éreztem magam. Emlékszem megfeszült állkapcsára, ahogy telefonbeszélgetésünk másnapján megjelent az ajtómban, és addig csűrte-csavarta a dolgokat, amíg be nem engedtem. Pimasz mosolya hamar eltűnt arcáról, mikor megpillantotta a valódi okát annak, hogy miért is nem akartam, hogy lásson. Majd szét robbant a dühtől, és bár próbálja ezt elrejteni; nem megy neki teljesen. Magához képest nyugodtan reagált; megrótt, mint egy kisgyereket szokás és mindvégig csak azt szajkózta, hogy hogy lehettem olyan felelőtlen. Az a délután ismét eszembe juttatta, milyen volt a kapcsolatunk, mielőtt tönkrement volna. Újra olyanok lehettünk, mint régen.
Tisztán emlékszem a napra, mikor Harryért mentem a kórházhoz. A kezem remegett, a szám kiszáradt és akárhogy próbáltam, egyszerűen képtelen voltam elég erőt összegyűjteni magamban ahhoz, hogy szembe nézzek vele. A mai napig a fülemben csengenek a szavak és az a sok hazugság, ami aznap elhagyta a számat. Miközben szemébe néztem végig az járt a fejemben, hogy egy olyan ember kedvéért hazudok annak, akit szeretek, aki fele ennyit se érdemelne soha. 'J' ugyanakkor pontosan tisztában volt a hatalmával, ezt pedig nem szégyellte kihasználni. Akkor, azon az estén úgy éreztem, hogy egy életre elmartam magamtól Őt.
Emlékszem, mikor New Jersey-be mentem, már úgy éreztem nem bírom tovább csinálni ezt az egészet. Ki akartam szállni és a hátam mögött akartam hagyni mindent. Soha nem voltam az a fajta, aki elmenekül a problémák elől. Minden problémának fejjel rohantam neki, nem féltem attól, hogy kudarcot vallok a legyőzésükkor, ez mégis kifogott rajtam.
Tisztán emlékszem a kellemetlen érzésre, ami maga alá kerített, amint megláttam Harryt a kórházi ágyban fekve. Tehetetlen és védtelen volt, testén lőtt sebbel, amit tudtam, hogy ha közvetlenül nem is, de közvetve én okoztam neki. Az övéhez képest apró kezeimmel szorítottam hideg ujjait, és bár szemei csukva voltak éreztem, hogy tudja; mellette vagyok és mellette is maradok.
Megugrok, gondolatmenetem félbeszakad, mikor erős kezek tekerednek a derekam köré és orromat megcsapja az az ismerős, férfias illat. Arcomon mosoly terül el, összehúzom magam, hogy még közelebb tudjon vonni magához.
Körülöttünk rengeteg ember és bódék helyezkednek el egymás mellett, mi oldalasan ülünk egy sörpadon. Stan egy nála pár évvel fiatalabb, de kifejezetten csinos lánnyal beszélget az egyik bódé mellett állva, Jake és Poppy velünk szemben ülve beszélgetnek, Poppy makacsul próbál kiállni igaza mellett egy olyan dologban, amiben igazából ő is tudja, hogy téved. Barátja jóízűen nevet a lány gyors észjárásán, ahogy folyamatosan újabbnál-újabb érvekkel hozakodik elő, teljesen hiábavalóan.
- A harmadik őszi fesztivál, amit együtt töltünk - suttog a fülembe egy rekedtes hang, amit hallva alig észrevehetően alsó ajkamba harapok. Mozgolódni kezdek, egészen addig, míg szembe nem kerülök a hang tulajdonosával, aki jellegzetes féloldalas mosolyát pihentetve arcán néz le rám. Egyik kezét combomra helyezi, másikkal elfésül egy arcomba lógó tincset, ami azonnal vissza is hullik oda, ahol az előbb volt.
- Nagyon sok minden történt, az elmúlt három évben - mondom egyenesen a velem szemben ülő fiú szemébe nézve. Tekintetem elidőzik rajta, ismét felmérem minden vonását. Göndör tincsei oldalt a szokottnál rövidebbre vannak nyírva, egy méregzöld hosszú ujjút, fekete bőrdzsekit és fekete farmert visel, ami lehet, hogy csak szerintem, de kifejezetten jól áll neki.
- De mégis itt vagyunk, nem? - reagál, mosolya egy pillanatra sem tűnik el arcáról.
Ismét szemébe nézek. Nem szólalok meg, csak bólintok, majd ajkaimat óvatosan az övének nyomom.
Talán éjfél körül járhat az idő, mikor a hidegre hivatkozva társaságunk többi tagját felkarolva hazafelé indulunk. Az egyébként rövid út egy részét együtt tesszük meg, majd egy rövid búcsúzkodás megejtése után már csak ketten sétálunk Harryvel a lámpák sárgás fényével megvilágított utcán. Néhányan rajtunk kívül is lézengenek, de ez a főtéren épp zajló rendezvény miatt abszolút nem meglepő.
Egy év telt el azóta, hogy miután kiengedték Harryt a kórházból hátunk mögött hagytuk Miamit és minden rossz emléket, amink csak volt. Próbáltunk csak a jóra koncentrálni, és újrakezdeni. Pár hónappal később döntöttünk úgy, hogy ismét megpróbáljuk az összeköltözést és bár poénkodtunk az előző alkalommal szerzett rossz benyomásokkal, - élményekkel, valójában mélyen legbelül mindketten féltünk attól, hogy ezúttal milyen lesz. Azt hiszem, bátran kijelenthetem, hogy feleslegesen aggódtunk. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy összeköltözésünk óta soha nem aludt egyikünk se a kanapén egy-egy nézeteltérést követően, de mindketten úgy gondoljuk, hogy ez még belefér. Ha valakikre, akkor ránk senki nem mondhatja, hogy unalmasak vagyunk, és meggyőződésem, hogy mi soha nem is tudnánk olyan hétköznapi, "unalmas" életet élni, mint mások.
Harry kezét nyakára simítja, miközben tekergeti azt, és lakáskulcsát a komódra dobja. Kabátomat a fogasra akasztom, csizmámat helyére teszem. Az előszobai tükör előtt megállok, egy sóhajtás közepette teszem helyre a szél által összekuszált tincseimet. Halványan elmosolyodom, szemem sarkából látom Harryt, ahogy a kanapé háttámlájának dőlve méreget.
- Mindig rám szólsz, hogy ne bámuljalak folyton, de neked szabad? - fordulok felé, kezeimet mellkasom előtt összefűzve, csípőmet lazán a falnak döntve. Barátom arcán eddigi mosolya kiszélesedik, ellökve magát a kanapétól jön közelebb. Hátamat a falnak nyomom, ahogy megáll előttem, magas alakja fölém tornyosul.
- Emlékszem, mikor felébredtem a kórházban. Fájt mindenem, először azt sem tudtam hol vagyok - feszülten hallgatok, hatalmas szemekkel nézek fel Harryre - De ezzel talán fél percig foglalkoztam. Lenéztem, és te ott aludtál rádőlve az ágyamra és olyan erősen szorítva a kezemet, hogy már zsibbadt - mosolyog, mire halkan elnevetem magam. - Amíg aludtál, végig csak téged néztelek - mutatóujjával végigsimít arcomon - és rájöttem, hogy soha nem fogok ráunni arra, hogy minden ok nélkül csak úgy nézzelek, mert elég csupán ennyi, hogy megnyugodjak.
Fejemet mellkasának döntöm, szemeimet behunyom. Nem ellenkezem, mikor elhúz a faltól és szorosan megölel.
- Szeretlek, Alli - mondja, miután államnál felemelve fejemet elérte, hogy a szemébe nézzek. Bólintok, pár másodpercbe beletelik, mire megtalálom a szavakat.
- Én is szeretlek.
Nem vagyunk tökéletesek és soha nem is leszünk azok. Lesznek veszekedéseink, lesz amikor majd úgy fogunk haragudni a másikra, mint még előtte soha és lesz, amikor majd megtudnánk ölni a másikat. De mindezektől függetlenül mindig tudni fogjuk, hogy szükségünk van egymásra, mert szeretjük egymást.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése