Alli Jackson
 |
| She Will Be Loved |
A szobában néma csönd van, ezt már több órája nem törte meg egy apró nesz sem. Más helyzetben talán nyugtatónak találnám a csöndet, most azonban csak rátesz az idegességemre, kellemetlen szorongással tölt el. Tehetetlennek érzem magam, aki inkább elmenekül a problémái elől, minthogy felnőtt ember módjára szembe nézzen velük. Miről beszélek? Teljesen jól érzem, pont ilyen vagyok. Szemeim kikerekednek ahogy elér a felismerés; ostoba cselekedetek sorát követem el, és minddel csak magam alatt vágom a fát. Ellépve az ablaktól az ágyhoz sétálok, telefontöltőmet nagy lendülettel rántom ki a konnektorból, s dobom a táskámba a többi holmimmal együtt, ami még a szobában hever valahol. Nagyjából tíz percet vesz igénybe, amíg teljesen összepakolok és olyan állapotba hozom a szobát, amilyen akkor volt, mikor megérkeztem. Dzsekimet magamra kapom, hátra sem nézve rontok ki a szobából. Ahogy megpillantom a recepciót ezzel egy időben Emma pillantását is elnyerem magamnak, aki olvasószemüvege mögül meglepetten bámul rám.
- Szeretnék kijelentkezni - mondom remegő hangon, mikor a pulthoz lépek. Poppy nagynénje hatalmas szemekkel néz rám, látom rajta, mennyire megszeretné kérdezni mi történt, ám mégsem teszi és ezt nagyon értékelem. Csöndben intézi el az ilyenkor esedékes papírokat, majd miután kifizettem a két éjszakát már indulok is az ajtó felé.
- Alli, egy pillanatra - szól utánam Emma, ezzel megakadályozva, hogy kiléphessek a zuhogó esőbe. Kérdőn nézek rá, tekintetem ide-oda cikázik az épp felém siető nőn. Akaratom ellenére is észreveszem, mennyire lengén van öltözve. - Vigyázz magadra kérlek, és ne felejtsd el, hogy ide bármikor jöhetsz - mosolyog rám a nő, amit megköszönök, majd hátat fordítva neki elhagyom a hotelt. Kocogva teszem meg az utat az ajtótól a parkolóban álló autómig, amit egy gombnyomással kinyitok, és már be is szállok. Szemeim kikerekednek, ahogy a szélvédőn kipillantok. Az eső mintha dézsából öntenék szakad, az orromig nem látok, és még el sem indultam. Legbelül tudom, hogy hatalmas felelőtlenség ilyenkor elindulni, most mégis ez foglalkoztat a legkevésbé. A kulcsot a helyére teszem, elfordítom és már lépek is a gázpedálra, ám ekkor egy óriási sikoly hagyja el ajkaimat. Levegővételem megszaporodik, s bár nagy baj nem történt, nem múlt sokon. A kocsiajtót kinyitva szállok ki, s szegezem pillantásom a motorháztetőre támaszkodó férfira, akit majdnem elütöttem.
- Jól van? - kiáltom neki, hogy az eső hangos kopogása és a kocsi motorjának hangja mellett is biztos meghallja felé intézett kérdésemet. A férfi csak a földet bámulja, kezdek kicsit türelmetlen lenni.
- Persze, minden rendben - egyenesedek ki váratlanul a férfi, mire rápillantok - Csak megijedtem - közli halvány mosollyal az arcán, amit még az esőfüggöny ellenére is látok. Egy erőltetett, halvány mosolyt küldök a férfi felé, megnyugodtam, hogy nem lett komoly baja.
- Sajnálom, hogy figyelmetlen voltam - kérek tőle elnézést, és szépen lassan már nyúlok is az ajtó felé, hogy visszaüljek az autóba.
- Ne vicceljen, az én hibám volt - int a férfi, mire bólintok, majd kinyitom a kocsi ajtaját. - Ne haragudjon, de megkérdezhetem, merre megy? - jön közelebb a férfi. Szemöldökömet ráncolva nézek végig rajta, meglep az érdeklődése.
- New York, belváros - közlöm vele semlegesen, miközben azon agyalok, vajon mit akar kihozni az érdeklődéséből. A férfi ráérősen bólint, mintha abszolút nem érdekelné, hogy hűvös van és a szakadó esőnek hála ruhánkból már csavarni lehetne a vizet.
- Vigyázzon az úton - közli, majd egy szó nélkül hátat fordít, és a közvetlen közelünkben parkoló terepjáróhoz sétál. Lassú mozdulatokkal ülök be az autóba, ahonnan alaposan felmérem a zsebében matató férfit. Sötét farmert és barna bőrdzsekit visel. Arca borostás, haja egész rövidre van nyírva, de még látni, hogy hajszíne igen sötét barna, majdnem csak fekete. Nagyokat pislogva rázom meg magam, mikor beugrik, miért távoztam ilyen sietősen a hotelből. A kulcsot ismét elfordítom, ezúttal azonban jobban ügyelve a környezetemre hajtok ki a parkolóból. A visszapillantó segítségével még egyszer hátrapillantok a terepjáróra, ami szintén akkor hajt ki, de pont az ellenkező irányba indul, mint én. Mintha egy kisebb terhet vettek volna le a vállamról, ahogy látom eltűnni az esőfüggöny mögött az autót megkönnyebbülök. Kezdek kicsit paranoiás lenni mostanában.
Majdnem két óra autókázás után végre ismerős környezet vesz körül, nem csak végtelennek tűnő betonutak, és mellettem elszáguldó autók. Bár, nem mondhatnám, hogy a magasra törő tömbházak szebb látványt nyújtanak, mégis jó érzéssel tölt el, hogy itthon vagyok. Ahogy elhajtok a munkahelyemként szolgáló kávézó előtt eszembe jut Poppy, így telefonomat előkotorva táskámból keresem ki számát, és kezdem el hívni. Többször is próbálom, de mivel mindig rögzítőre kapcsol végül feladom, biztos visszahív ha észreveszi, hogy kerestem, főleg, hogy már valószínűleg ő is tud a hazaérkezésemről. Szürkület van, mire a lakásom épülete elé érek, s leparkolok a vele szemben pihenő parkolóban. A sporttáskámat és a kézitáskámat magamhoz véve indulok el befelé, sietségemben még a kaputelefon kódját is elrontom egyszer. Megkönnyebbült sóhaj szökik ki ajkaimon, mikor végre bejutok a lépcsőházba, aminek most először még az enyhe dohos szaga sem zavar. A kulcsom elővételével ismét akad egy kis gond, de nagyjából három perc szenvedés után elővarázsolom a táskám egyik zsebéből. Az ajtót kinyitva a táskákat a komód elé helyezem, ám mielőtt cipőmet is levehetném szemöldökömet ráncolva veszem tudomásul, hogy halvány fény szűrődik ki a konyha irányából.
- Harry, te vagy az? - kiáltok be, kissé félve attól, mi lesz ha nem jön rá reakció, vagy esetleg jön, csak az nemleges lesz. Nagyot nyelek. Csönd öleli körül az egész lakást, kissé bátortalanul indulok el befelé, cipőm sarka hangosan kopog a parkettán. Meglep, hogy a konyhába érve senki nem fogad, teljesen biztos voltam benne, hogy minden villanyt lekapcsoltam, mikor elmentem. A lakás többi részét is átkutatva azonban rá kell jönnöm, hogy bizony itt senki nincs. Szeretném azt hinni, hogy az én feledékenységem a hibás, de akárhogy próbálom ezt elhitetni magammal, egyszerűen legbelül érzem; nem így van.
Sóhajtva rogyok le a kanapéra, ujjaimmal hajamba túrva dőlök előre, alaposan végiggondolok mindent. Gondolataim egy végeláthatatlan szálként gubancolódnak össze, melyek kibogozását az asztalon pihenő mobil csörgése szakít meg. Kicsit előrébb dőlök, hogy letudjam olvasni a hívó nevét, majd a kezembe véve a készüléket fogadom a hívást.
- Alli, minden rendben? - Poppy köszönés helyett rögtön egy kérdéssel kezd - Emma hívott, és nem kimondottan nyugtattak meg annak a részletei, hogy milyen hirtelen jöttél el onnan - folytatja.
- Minden rendben, csak nem bírtam tovább egy helyben ülni - válaszolok semleges, fáradt hanggal, miközben a konyhába sétálok, amit halványan világít meg a sarokban állított lámpa fénye.
- Hol vagy most? - érkezik a következő kérdés.
- Itthon - válaszolok tömören, bambán kibámulva a konyhaablakon.
- Talán jobb lett volna, ha még pár napig maradsz, hogy mindent alaposan átgondolhass - mondja némi habozás után.
- Elég volt ennyi idő is, hogy rájöjjek mit akarok, Poppy - válaszolok határozottan. Néhány másodpercig semmi hang nem szűrődik át, csupán Poppy halk szuszogását hallom.
- És mi van, ha..
- Nincs ha, Poppy - szakítom félbe barátnőmet, ezzel belé fojtva a szót. - Őt akarom. Tudom, hogy soha nem lehetnek majd olyanok a dolgok, mint régen. Mint mikor még minden tökéletes volt, de nem is számít. Csak az számít, hogy ő a mindennapjaim része legyen. Ezen kívül semmi másra nincs szükségem - mondom el tőmondatokban azt, amire az elmúlt pár nap rádöbbentett. A vonal másik végén ismét hallgatás, nagyokat pislogva szabok gátat a szemembe összegyűlt könnyeknek.
- Tudnánk most találkozni valahol? - reagál egy kérdéssel Poppy, ami meglep. Nem ilyen reakcióra vártam, noha a hangja épp olyan nyugtalan, mint amilyennek vártam.
- Persze - válaszolok bambán, megrázva kicsit a fejem, hogy magamhoz térjek.
- 20 perc múlva a kávézóba - mondja sietősen Poppy, majd köszönés nélkül bontja a vonalat. A telefont pár másodpercig még a fülem mellett tartva pislogok, nem tudom hova tenni a viselkedését. A táskámat magamhoz veszem, az ajtóból még egyszer visszafordulok. A villanyokat szándékosan hagyom égve, nyugtalanítana ha teljes lenne a sötétség a lakásban, majd alaposan bezárom az ajtót, és lekocogok a lépcsőn.
Azt hiszem, mióta ebben a kávézóban dolgozom, még soha nem tartózkodtam itt úgy, mint egy vendég. Most először ülök le az egyik bokszban, és nem állok be a pult mögé. Most először fordul elő, hogy Eric tőlem veszi fel a rendelést, és nem én veszem fel, valaki mástól. Az eső még mindig esik, s bár még csak hat óra lesz, már majdnem csak teljesen sötét van. Bambán bámulok ki az ablakon, próbálom szabályozni a rám törő rengeteg emléket, amik ehhez a helyhez kötnek. Jók és rosszak egyaránt eszembe jutnak, most mégis csak a jókkal foglalkozom. Számtalanszor sírtam vissza azt az időszakot, mikor még sejtelmem sem volt a Harryt körülvevő dolgokról, a megismerkedésünk okáról. Amikor még minden normális volt. Talán még máig nem dolgoztam fel a dolgokat, úgy érzem ezekkel még sokáig hadilábon fogok állni.
A kávézó ajtaja fölé szerelt csengő megszólal, mikor Poppy belép a helységbe. Int egyet Ericnek, aki rá mosolyog, majd körbenéz, s ahogy megpillant felém indul. Felállok eddigi ülő helyzetemből, pár másodperc múlva pedig már érzem is Poppy ölelését, ami most sokkal szorosabbnak tűnik, mint eddig bármikor.
- Minden rendben? Milyen volt az elmúlt pár napod? - kérdezi Poppy, mikor az ölelést megszakítva leülünk egymással szemben.
- Túl csendes - vallom be, miközben halvány mosollyal megköszönöm a teát Ericnek, amiből mindkettőnk elé letesz egyet.
- Nagyon határozottnak tűntél a telefonba - tér rá a lényegre a velem szemben ülő lány, akinek kék szemei most pont úgy csillognak, mint akkor, amikor valami nincs rendben.
- Poppy, minden rendben van? - kérdezem az asztalra könyökölve, hogy érezze, minden figyelmem az övé. Nyugtalanul kavargatja a teáját, pár másodpercig nem néz rám, csak a bögrében gőzölgő folyadékot bámulja.
- El kell mondanom valamit - nyögi ki végül. Arcát látva még nyugtalanabb leszek, érzem, hogy annak, amit mondani akar köze lesz Harryhez, és ez kellemetlen érzéssel tölt el.
- Baj van? - kérdezem úgy, mintha nem lennék ezzel pontosan tisztában. Poppy idegesen kezdi el tördelni ujjait, hatalmas szemeivel folyamatosan engem néz. Ajkait többször szólásra nyitja, szó azonban egyszer nem hagyja el őket.
- Nagy ostobaságot csináltam. Fogalmam sincs, mit gondoltam - hadarja, mire én értetlenül kapkodni kezdem a fejem.
- Poppy! - szólok rá az eddiginél hangosabban, de még mértékkel. Poppy megszeppenve elhallgat, nagyokat pislog felém. - Mit csináltál?
- Hazudtam neked, Alli - motyogja alig hallhatóan. Értetlenül nézek rá, megrázom a fejem, jelezve ezzel, hogy nem értek semmit az egészből. Poppy nagy levegőt vesz, kiegyenesedik.
- Aznap, amikor elmentél, Harry felhívott. Mindenképp tudni akarta hová mentél, egyszerűen nem hátrált, nem fogadott el nemleges választ. Nem érdekelte, mit ígértem neked. Tudni akarta, hol vagy - meséli gyorsan, így kis időbe beletelik, mire felfogom mit mond.
- De nem mondtad meg neki - jelentem ki határozottan, hisz ha Harry megtudta volna, már aznap eljön értem. - Poppy, nem haragszom, amiért azt mondtad, Harry nem keresett, ne viccelj..
- Nem erről van szó! - vág közbe szemeit összeszorítja. - Azt mondtam neki, hogy Miamiba mentél - nyögi ki. Szemeim kikerekednek, egyszerre önt el a düh, és a kétségbeesés egyszerre. Harry Miamiban van.
- Persze, minden rendben - egyenesedek ki váratlanul a férfi, mire rápillantok - Csak megijedtem - közli halvány mosollyal az arcán, amit még az esőfüggöny ellenére is látok. Egy erőltetett, halvány mosolyt küldök a férfi felé, megnyugodtam, hogy nem lett komoly baja.
- Sajnálom, hogy figyelmetlen voltam - kérek tőle elnézést, és szépen lassan már nyúlok is az ajtó felé, hogy visszaüljek az autóba.
- Ne vicceljen, az én hibám volt - int a férfi, mire bólintok, majd kinyitom a kocsi ajtaját. - Ne haragudjon, de megkérdezhetem, merre megy? - jön közelebb a férfi. Szemöldökömet ráncolva nézek végig rajta, meglep az érdeklődése.
- New York, belváros - közlöm vele semlegesen, miközben azon agyalok, vajon mit akar kihozni az érdeklődéséből. A férfi ráérősen bólint, mintha abszolút nem érdekelné, hogy hűvös van és a szakadó esőnek hála ruhánkból már csavarni lehetne a vizet.
- Vigyázzon az úton - közli, majd egy szó nélkül hátat fordít, és a közvetlen közelünkben parkoló terepjáróhoz sétál. Lassú mozdulatokkal ülök be az autóba, ahonnan alaposan felmérem a zsebében matató férfit. Sötét farmert és barna bőrdzsekit visel. Arca borostás, haja egész rövidre van nyírva, de még látni, hogy hajszíne igen sötét barna, majdnem csak fekete. Nagyokat pislogva rázom meg magam, mikor beugrik, miért távoztam ilyen sietősen a hotelből. A kulcsot ismét elfordítom, ezúttal azonban jobban ügyelve a környezetemre hajtok ki a parkolóból. A visszapillantó segítségével még egyszer hátrapillantok a terepjáróra, ami szintén akkor hajt ki, de pont az ellenkező irányba indul, mint én. Mintha egy kisebb terhet vettek volna le a vállamról, ahogy látom eltűnni az esőfüggöny mögött az autót megkönnyebbülök. Kezdek kicsit paranoiás lenni mostanában.
Majdnem két óra autókázás után végre ismerős környezet vesz körül, nem csak végtelennek tűnő betonutak, és mellettem elszáguldó autók. Bár, nem mondhatnám, hogy a magasra törő tömbházak szebb látványt nyújtanak, mégis jó érzéssel tölt el, hogy itthon vagyok. Ahogy elhajtok a munkahelyemként szolgáló kávézó előtt eszembe jut Poppy, így telefonomat előkotorva táskámból keresem ki számát, és kezdem el hívni. Többször is próbálom, de mivel mindig rögzítőre kapcsol végül feladom, biztos visszahív ha észreveszi, hogy kerestem, főleg, hogy már valószínűleg ő is tud a hazaérkezésemről. Szürkület van, mire a lakásom épülete elé érek, s leparkolok a vele szemben pihenő parkolóban. A sporttáskámat és a kézitáskámat magamhoz véve indulok el befelé, sietségemben még a kaputelefon kódját is elrontom egyszer. Megkönnyebbült sóhaj szökik ki ajkaimon, mikor végre bejutok a lépcsőházba, aminek most először még az enyhe dohos szaga sem zavar. A kulcsom elővételével ismét akad egy kis gond, de nagyjából három perc szenvedés után elővarázsolom a táskám egyik zsebéből. Az ajtót kinyitva a táskákat a komód elé helyezem, ám mielőtt cipőmet is levehetném szemöldökömet ráncolva veszem tudomásul, hogy halvány fény szűrődik ki a konyha irányából.
- Harry, te vagy az? - kiáltok be, kissé félve attól, mi lesz ha nem jön rá reakció, vagy esetleg jön, csak az nemleges lesz. Nagyot nyelek. Csönd öleli körül az egész lakást, kissé bátortalanul indulok el befelé, cipőm sarka hangosan kopog a parkettán. Meglep, hogy a konyhába érve senki nem fogad, teljesen biztos voltam benne, hogy minden villanyt lekapcsoltam, mikor elmentem. A lakás többi részét is átkutatva azonban rá kell jönnöm, hogy bizony itt senki nincs. Szeretném azt hinni, hogy az én feledékenységem a hibás, de akárhogy próbálom ezt elhitetni magammal, egyszerűen legbelül érzem; nem így van.
Sóhajtva rogyok le a kanapéra, ujjaimmal hajamba túrva dőlök előre, alaposan végiggondolok mindent. Gondolataim egy végeláthatatlan szálként gubancolódnak össze, melyek kibogozását az asztalon pihenő mobil csörgése szakít meg. Kicsit előrébb dőlök, hogy letudjam olvasni a hívó nevét, majd a kezembe véve a készüléket fogadom a hívást.
- Alli, minden rendben? - Poppy köszönés helyett rögtön egy kérdéssel kezd - Emma hívott, és nem kimondottan nyugtattak meg annak a részletei, hogy milyen hirtelen jöttél el onnan - folytatja.
- Minden rendben, csak nem bírtam tovább egy helyben ülni - válaszolok semleges, fáradt hanggal, miközben a konyhába sétálok, amit halványan világít meg a sarokban állított lámpa fénye.
- Hol vagy most? - érkezik a következő kérdés.
- Itthon - válaszolok tömören, bambán kibámulva a konyhaablakon.
- Talán jobb lett volna, ha még pár napig maradsz, hogy mindent alaposan átgondolhass - mondja némi habozás után.
- Elég volt ennyi idő is, hogy rájöjjek mit akarok, Poppy - válaszolok határozottan. Néhány másodpercig semmi hang nem szűrődik át, csupán Poppy halk szuszogását hallom.
- És mi van, ha..
- Nincs ha, Poppy - szakítom félbe barátnőmet, ezzel belé fojtva a szót. - Őt akarom. Tudom, hogy soha nem lehetnek majd olyanok a dolgok, mint régen. Mint mikor még minden tökéletes volt, de nem is számít. Csak az számít, hogy ő a mindennapjaim része legyen. Ezen kívül semmi másra nincs szükségem - mondom el tőmondatokban azt, amire az elmúlt pár nap rádöbbentett. A vonal másik végén ismét hallgatás, nagyokat pislogva szabok gátat a szemembe összegyűlt könnyeknek.
- Tudnánk most találkozni valahol? - reagál egy kérdéssel Poppy, ami meglep. Nem ilyen reakcióra vártam, noha a hangja épp olyan nyugtalan, mint amilyennek vártam.
- Persze - válaszolok bambán, megrázva kicsit a fejem, hogy magamhoz térjek.
- 20 perc múlva a kávézóba - mondja sietősen Poppy, majd köszönés nélkül bontja a vonalat. A telefont pár másodpercig még a fülem mellett tartva pislogok, nem tudom hova tenni a viselkedését. A táskámat magamhoz veszem, az ajtóból még egyszer visszafordulok. A villanyokat szándékosan hagyom égve, nyugtalanítana ha teljes lenne a sötétség a lakásban, majd alaposan bezárom az ajtót, és lekocogok a lépcsőn.
Azt hiszem, mióta ebben a kávézóban dolgozom, még soha nem tartózkodtam itt úgy, mint egy vendég. Most először ülök le az egyik bokszban, és nem állok be a pult mögé. Most először fordul elő, hogy Eric tőlem veszi fel a rendelést, és nem én veszem fel, valaki mástól. Az eső még mindig esik, s bár még csak hat óra lesz, már majdnem csak teljesen sötét van. Bambán bámulok ki az ablakon, próbálom szabályozni a rám törő rengeteg emléket, amik ehhez a helyhez kötnek. Jók és rosszak egyaránt eszembe jutnak, most mégis csak a jókkal foglalkozom. Számtalanszor sírtam vissza azt az időszakot, mikor még sejtelmem sem volt a Harryt körülvevő dolgokról, a megismerkedésünk okáról. Amikor még minden normális volt. Talán még máig nem dolgoztam fel a dolgokat, úgy érzem ezekkel még sokáig hadilábon fogok állni.
A kávézó ajtaja fölé szerelt csengő megszólal, mikor Poppy belép a helységbe. Int egyet Ericnek, aki rá mosolyog, majd körbenéz, s ahogy megpillant felém indul. Felállok eddigi ülő helyzetemből, pár másodperc múlva pedig már érzem is Poppy ölelését, ami most sokkal szorosabbnak tűnik, mint eddig bármikor.
- Minden rendben? Milyen volt az elmúlt pár napod? - kérdezi Poppy, mikor az ölelést megszakítva leülünk egymással szemben.
- Túl csendes - vallom be, miközben halvány mosollyal megköszönöm a teát Ericnek, amiből mindkettőnk elé letesz egyet.
- Nagyon határozottnak tűntél a telefonba - tér rá a lényegre a velem szemben ülő lány, akinek kék szemei most pont úgy csillognak, mint akkor, amikor valami nincs rendben.
- Poppy, minden rendben van? - kérdezem az asztalra könyökölve, hogy érezze, minden figyelmem az övé. Nyugtalanul kavargatja a teáját, pár másodpercig nem néz rám, csak a bögrében gőzölgő folyadékot bámulja.
- El kell mondanom valamit - nyögi ki végül. Arcát látva még nyugtalanabb leszek, érzem, hogy annak, amit mondani akar köze lesz Harryhez, és ez kellemetlen érzéssel tölt el.
- Baj van? - kérdezem úgy, mintha nem lennék ezzel pontosan tisztában. Poppy idegesen kezdi el tördelni ujjait, hatalmas szemeivel folyamatosan engem néz. Ajkait többször szólásra nyitja, szó azonban egyszer nem hagyja el őket.
- Nagy ostobaságot csináltam. Fogalmam sincs, mit gondoltam - hadarja, mire én értetlenül kapkodni kezdem a fejem.
- Poppy! - szólok rá az eddiginél hangosabban, de még mértékkel. Poppy megszeppenve elhallgat, nagyokat pislog felém. - Mit csináltál?
- Hazudtam neked, Alli - motyogja alig hallhatóan. Értetlenül nézek rá, megrázom a fejem, jelezve ezzel, hogy nem értek semmit az egészből. Poppy nagy levegőt vesz, kiegyenesedik.
- Aznap, amikor elmentél, Harry felhívott. Mindenképp tudni akarta hová mentél, egyszerűen nem hátrált, nem fogadott el nemleges választ. Nem érdekelte, mit ígértem neked. Tudni akarta, hol vagy - meséli gyorsan, így kis időbe beletelik, mire felfogom mit mond.
- De nem mondtad meg neki - jelentem ki határozottan, hisz ha Harry megtudta volna, már aznap eljön értem. - Poppy, nem haragszom, amiért azt mondtad, Harry nem keresett, ne viccelj..
- Nem erről van szó! - vág közbe szemeit összeszorítja. - Azt mondtam neki, hogy Miamiba mentél - nyögi ki. Szemeim kikerekednek, egyszerre önt el a düh, és a kétségbeesés egyszerre. Harry Miamiban van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése