 |
| on my own |
Csend van a teremben. Csak a gépek mozognak. Fehér falak, fehér padló, egy szekrény, egy szék és egy asztal melyen félig-meddig véres összehajtogatott ruhák és egy telefon hever. A mobil képernyője összetörve, de még működik. A sötét szobában, újra és újra felvilágít. Valaki nagyon el akarja érni, de hát nem tudja felvenni. Ők talán nem tudják, mi történt. Az asztaltól pár méterre egy nagy ágy, akár ketten is elférnének rajta. Miamiban nem akármilyen a kórházi ellátás, főleg, ha a taxi sofőr testvére az egyik főorvos. Az ágyban egy bongyor, barna hajú ifjú fekszik. Szeme lehunyva, lélegeztető gépre kötve, Végtagjai mozdulatlanul nyújtóznak végig a matracon. Teste egy a falnál is fehérebb lepedővel fedve. Semmi mozgás a szobában, épp csak a mellkasa hullámzik. Életben van még. A mellette pittyegő gép jelzi szívének dobbanásait, melyek kissé megfáradtan, de ott vannak.
A folyosóra nyíló ablak másik oldalán egy alak áll. Kezében egy kopott svájci sapkát gyűröget. Feje tetején a haja, már csaknem kihullott, arca megfáradt és ideges. Dundi testét egy nagy barna csíkos pulóver védi. Lábait egy egyszerű kék farmer fedi, melyek egy bakancsszerű cipőben végződnek. Az emberek csak sétálnak körülötte, de őt nem érdekli. Egyszer csak megfogja valaki a vállát. Megfordul, majd megkönnyebbült arccal öleli meg a nőt.
- Még jó, hogy gyorsan behoztad. - igazítja meg vastag keretes szemüvegét. Copfjából kiszabadult szőke tincseit a füle mögé tűri.
- Tehát túlélte? - kérdi aggódó arccal az idősebbik.
- A műtéte sikeres volt. Innentől rajta múlik, hogyan küzd a halál ellen. - húzza oldalra a száját a nő, majd mindketten benéznek az ablakon. Ugyanolyan mozdulatlan, mint volt. A nő végigpillant a férfi ideges alkatán, majd végigsimít a hátán. - Most épp semmi dolgom, meghívlak egy kávéra.
A sofőr leül a büfé egyik asztalának székére, sapkáját maga elé teszi, mint valami megváltót úgy nézi azt a ruhadarabot. Húga aggodalmasan pillant vissza rá a büfé pultjától, majd egy kedves női hang hallatán visszafordul, hogy két extrán erős kávét kérjen. Kezében a forró italokkal visszamasírozik testvéréhez, majd leül mellé. A férfi illedelmesen megköszöni és szinte azonnal bele is kortyol bármennyire is égeti a torkát.
- Szóval, hogy is történt? - kérdi a nő, aki nyilván mind ezidáig alig tudta kíváncsiságát visszafogni.
- É-én egyszerűen nem tudom. - simít végig az arcán - Fuvart ígértem neki, és amíg én megettem a szendvicsemet, amit akkor vettem, ő elment telefonálni. Aztán egyszer csak megállt mellette egy fekete furgon. Furcsának találtam ezért elindultam felé. Hangosan vitatkoztak, aztán egyszer csak elővett egy fegyvert, de Sue hidd el nekem, én még olyan hangos dördülést nem hallottam. A következő pillanatban pedig már haldoklott a srác a földön. - a férfinek újra és újra eszébe jut a fiú rémült tekintete, ahogy levegő után kapkod. - Borzasztó volt.
- Jól van - simít végig újra a hátán, hogy megnyugtassa - most már túl vagy rajta.
- Nem tűnt rossz gyereknek. - mondja szomorkásan, miközben újabbat hörpint a kávéjából.
- Minden okkal történik, Steve. - húzza oldalra a száját a nő.
Természetesen okkal történt. A fiú nem véletlenül fekszik ott. Épp a döntéseinek következményét viseli, de mégis miért? Hiszen jól döntött. Vagy az lett volna a jó döntés, ha azzal a rossz arcú alakkal tart, akit a taxisofőr is látott? Ezt senki nem tudja eldönteni.
A szobában újra világosság lesz. A telefon újra és újra cseng, szerencsére valaki volt olyan okos, hogy halk üzemmódba kapcsolta. Ki keresheti ennyire? Talán egy fontos ember volt? Senki nem tudja, hogy mégis ki ez a fiú. A névtáblájára nincs név írva, sem egyéb adat. Még szerencse, hogy Sue főorvos elvállalta. Testvére az idegességtől remegve vezetve hajtott a kórház bejáratához, ahová a nővérét felhívva már egy nagy társaság várta őket, hogy szállíthassák. A férfi azóta nem is ment munkába. A kórház folyosóján várta az eredményeket. Még sosem élt át ilyet, úgy érezte, nem tudna visszamenni a munkába.
A fiú arca holt fehér és vékony, mintha minden élet kiszállt volna belőle, pedig egykor még biztosan piros pozsgás arccal és nagy mosollyal közlekedett. Állkapcsa éles, illik az arcformájához. Olyan tökéletesnek és hibátlannak tűnik, mégis mit kereshet itt?
De mégis mi ez? Az ajtaja lassan nyílik ki. Az illető gyorsan lép be a szobába, majd azonnal be is csukja a bejáratot.Az ablakhoz lép, a redőnyt lehúzza, így még a folyosóról beszűrődő fény is eltűnik, bár ő valószínűleg nem a fényt akarta kizárni, hanem a vizsgálódó szempárokat odakintről. Csak a gép monitorján végig futó piros csík világít, mely néha meg-megugrik. Az alak közel megy a géphez, így arcát megvilágítja az a kis fény. Állkapcsa idegtől megfeszült, szemei dühtől villognak. Ki ez az ember? A fiúra rakott lepedőt felemeli és kihúzza alóla a kezét. A fiú ujjára valamiféle csipesz van erősítve, mely a géphez vezet. Az illető hirtelen mozdulattal rántja le a sebesültről, majd magára csípteti. Tekintetét a gépre helyezi. Nem változott. Sőt. Sokkal jobbat is mutat, mint eddig. Az alak arcára elégedett mosoly kúszik fel.
- Azt hittem megegyeztünk valamiben. - kezd bele monológjába, de csak halkan, hogy véletlenül se hallja meg valaki odakintről. Óvatosan a fiú feje alá csúsztatja egyik kezét, felemeli, így ki tudja húzni alóla a párnát. - Ha nem velem vagy, akkor ellenem. - mondja diplomatikusan, míg mindkét kezében szépen elhelyezi a párnát. Gondolkozik még egy ideig, majd rátérdel az ágyra, hogy közelebb lehessen a fiúhoz. - Nagyon ajánlom, hogy most már megdögölj. - a szavak sercegnek a fogai között, de mozdulatai még mindig finomak. Lassan leveszi a fiú arcáról a lélegeztető maszkot, amitől a sebesült mocorogni kezd, majd lassan kinyitja a szemét, hogy levegő után kaphasson. De ideje sincs rá. Az illető a párnát fogva az arcába nyomja. A sebesült próbálja mozgatni erőtlen karjait, de csak a rángatózás jut neki. egyszerűen nem tud tenni ellene, elfogy a levegője.
Hirtelen kinyílik az ajtó, világosság járja át az egész szobát, ahogy a főorvos benyit.
- Te jó ég! - sikít fel, mire több ember is odarohan. Az illető aki az előbb még a párnával akarta megfojtani a fiút, most lepattan az ágyról és eldobja fegyverét. Rohanva löki félre az útjában álló ápolónőket, az ujján ragadt vérnyomás mérő miatt majdnem az egész gépezetet leborítja. - Őrség! - kiáltja az orvos, de akkor már a rossz arcú fickó el is tűnt a folyosóról. Közben a beteg csak levegő után kapkod, arca teljesen elvörösödik, meg fog fulladni. A főorvos az ágyhoz ugrik és a maszkot az arcára nyomja. A fiú még rázkódik egy darabig, majd mély levegőket véve sikeresen visszanyeri eredeti színét. Mintha a sivatagban egy pohár vizet adtak volna neki, úgy szomjazta a levegőt. A főorvosnő nagyokat sóhajtva törli meg homlokát, majd a gépre tekint, ami teljesen kisípolt, mivel a vérnyomásmérő már a földön hevert. Felveszi onnan, majd visszacsípteti a beteg ujjára, így a gép újra normális értékeket mér. A fiú nyugodtnak tűnik, pedig épp az előbb próbálták megölni.
- Hajszálon múlt. - suttogja magának az orvos, majd végigsimít a beteg karján, melyet visszadug a lepedő alá. Hátat fordít neki, majd kilép a folyosóra és egy ott épp elhaladó őrt elkap. - Ne hagyja egyedül ezt a beteget! - parancsolja meg neki, mire az egyenruhába öltözött biccent egyet és belép a szobába, ami kísértetiesen csendes, kicsit meg is ijed, de végül leül az ággyal szembeni székre és az ajtót figyelve őrködik.
Senki nem tudja ki ez a fiú, de máris felbolygatta Miami egyik legnagyobb kórházának életét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése