Alli Jackson
 |
| All I Ever Wanted |
Már vagy egy óra telt el azóta, hogy dühöm visszatartásával küszködve, Poppyt kettesbe hagyva a lelkiismeretével elrohantam a kávézóból. Nem jutottam messzire, egy közeli irodaház parkolójában vagyok, nagyjából két utcányira a kávézótól. Akármennyire szerettem volna minél távolabb elmenni, a szemem világát homályossá varázsoló könnyfátyol nem engedte ezt, így tudtam, hogy az lesz a legjobb, ha félreállok.
Az eső még mindig esik, hangosan kopog az autó szélvédőjén. Annak ellenére, hogy tudom, senki nem hall, próbálok a lehető leghalkabban sírni, szüntelenül ölembe ejtett kezeimet vizsgálgatom. A telefonom folyamatosan világít, Poppy egyfolytában hívogat, de biztosra veszem, hogy őt se lepi meg az, hogy nem veszem fel neki. Hazudott. Nem csak nekem, Harrynek is. Azoknak, akik állítólag a legfontosabbak neki. Ennek hála pedig Harry és én két külön városban vagyunk, és sejtelmem sincs, hogyan találhatnám meg. Telefonomat, amit alig öt perce mérgemben a másik ülésre dobtam ismét magamhoz veszem, remegő kezekkel oldom fel, és hívom újra Harryt, akinek a neve az egész híváslistát kitölti. Több tucatszor hívtam már, és annak ellenére, hogy egyszer nem reagált a hívásomra, én kitartóan próbáltam tovább. A készüléket a fülemhez emelve hosszú percekig hallgatom a monoton csöngést, míg nem mikor már bontanám a vonalat, a csengés megszakad; felvette.
- Jackson Memorial Kórház, Dr. Sue Lewis főorvos vagyok - szól bele a telefonba egy női hang, ami korántsem foglalkoztat annyira, mint a bemutatkozása. Egy pillanatra eltartom a fülemtől a telefont a képernyőre nézve ellenőrzöm, hogy biztos Harryt hívtam-e, de rögtön bebizonyosodik, hogy igen. Zavartan tátogok, egyszerűen nem tudom mit kellene mondanom, még a könnyek is megfagytak az arcomon.
- Tessék? Ezt.. Nem igazán értem - dadogom, miután egyszerűen mást nem tudok kinyögni. Ide-oda kapkodom a fejem, kezdek kétségbeesni.
- Kisasszony, megmondaná a nevét? - kérdezi türelmesen a vonal másik végén lévő nő.
- Alli. Alli Jackson - mutatkozom be bambán, miközben folyamatosan azon gondolkodom, vajon mi lehet ez az egész. - Harry hol van? - kérdezem, félve a választól.
- Harry - ismétli meg a nevét a nő - Kórházban van - válaszát hallva automatikusan forgatom meg a szemem, a bemutatkozása alapján erre magam is rájöhettem volna.
- Megoldható lenne, hogy beszéljek vele? - kérdezem félénk hangon, akár egy kislány. Valószínűnek tartom, hogy a válasz nemleges lesz, hiszen ha lenne lehetőségem beszélni vele, akkor valószínűleg már ő vette volna fel a telefont, de mindenképpen megér egy próbát rákérdezni.
- Sajnos ez most még nem megoldható. Ugyanakkor hatalmas segítség lenne, ha a kórházba jönne és segítene tisztázni pár dolgot - mondja a nő, mire rögtön a műszerfalon pihenő órára pillantok. Villám gyorsan gondolom át a dolgokat, bár még gondolataim végére se érek, mikor már válaszra nyitom ajkaimat.
- Még ma felszállok egy gépre - mondom határozottan, miközben szabad kezemmel elfordítom a kulcsot, és gázt adok az autónak.
- Ha ideért, a recepción mondja meg, hogy engem keres és mondja a nevét. Hozzám fogják kísérni - világosít fel a teendőimről, majd még pár jelentéktelen szóváltást követően elköszön. A telefonomat az anyósülésre dobva hajtok ki a parkolóból, azonnal a lakás felé indulok, ahol terveim szerint csak bedobálok pár napi ruhát és már megyek is a repülőtérre.
Az utazástól elgémberedett nyakamat tekergetve próbálok kikászálódni a repülőtér tömött csarnokából, kisebb nagyobb sikerrel. Egy idő után már bocsánatot sem kérek, ha neki megyek valakinek, látszólag az illetékeseket abszolút nem foglalkoztatja, így én sem töröm magam. A reptér előtt még rosszabb a helyzet. Ahogy körbepillantok szinte esélytelennek látom, hogy hamar taxit tudjak fogni, márpedig a térkép szerint a kórházig csak úgy tudnék viszonylag hamar eljutni. Mióta csak vége lett az orvossal való beszélgetésemnek tegnap egy meg nemszűnő görcs van a gyomromban, egyszerűen képtelen vagyok megnyugodni. Sejtelmem nincs, milyen állapotban fogom találni Harryt, arról nem is beszélve, hogy ki tudja, hogy fognak alakulni ezután a dolgaink.
Mély levegőt veszek. Ritkán kellemes idő van. Az ég borús, a felhők a szürke tucatnyi árnyalatában fedik az eget. A szél is fúj, könnyedén kapja meg a körülöttem magasodó fák lombjait, ennek ellenére azonban abszolút nincs hűvös.
Nagyjából húsz percet szobrozok az út mellett hadonászva, mire sikerül leintenem egy taxit, amin így is meg kell küzdenem egy fiatalabb férfival, aki valami teljesen idegen nyelven magyarázva próbálja megszerezni magának a taxit. Szerencsére a sofőr akarva-akaratlanul az én pártomon áll; az utazótáskámat a csomagtartóba téve jelzi a férfinak, hogy másik jármű után kell néznie. Miután beülök, és bediktálom a címet már nem szólunk egymáshoz a sofőrrel. Nem tűnik olyannak, aki ne kommunikálna az utasaival, sejtésem szerint sokkal inkább vagyok én az, aki úgy néz ki, mint akivel nem tanácsos elkezdeni beszélgetni, mert hamar berekedne a beszélgetés.
Meglepően gyorsan elérünk a kórházhoz, így egy kis borravalóval megtoldva fizetem ki a sofőrt, aki kedves mosollyal a bajsza alatt köszöni meg ezt. Ahogy elhajt hátat fordítok az útnak, leheletnyit nyitott szájjal bámulok a hatalmas épületre, érzem, hogy a szívem a torkomban dobog. Utazótáskám pántját szorongatva lépek be a kórház aulájába, a hatalmas faliórára pillantva megállapítom, hogy épp ebédidő van. A recepciós pulthoz sétálok, ami mögött egy fiatalabb nő ül.
- Segíthetek valamiben? - kérdezi udvariasan, mikor feltűnik neki a jelenlétem.
- Én Sue Lewis főorvoshoz jöttem - mondom remegő hangon, mire a nő bólint.
- Szabad a nevét?
- Alli Jackson - mondom, amit a nő egy újabb bólintással reagál le, majd áthajolva a pulton a mellettünk húzódó folyosóra pillant.
- Greg! Kísérd fel a hölgyet Dr. Lewishoz - kiáltja el magát, mire a kávéautomatánál álló férfi felénk pillant.
- Megyek - kiált vissza. A recepciós nő visszaül a helyére, majd pötyög valamit a számítógépén, és rám pillant.
- Greg felkíséri. A negyediken lesz - mondja. Egy halvány mosollyal megspékelve megköszönöm neki a segítséget, majd otthagyva őt Greg oldalán indulok el a lift felé.
Nagyjából öt perc telik el, mielőtt Greg egy biztató mosolyt felém eresztve magamra hagyna egy üvegajtó előtt, melyen könnyen olvasható betűkkel csupán egy név szerepel. Dr. Sue Lewis.
Kezemet kopogásra emelem, s ezt határozottan meg is teszem. Rögtön érkezik a válasz, miszerint nyugodtan menjek be, így nem is tétlenkedem; a kilincset lenyomva lépek be a letisztultan berendezett irodába.
- Üdv - motyogom, miközben körbenézek a helyiségben. - Én..
- Alli Jackson. Tudom. Felszóltak a recepcióról, hogy jön - mosolyodik el a nő, miközben egy mozdulattal jelzi, hogy foglaljak helyet. Az íróasztala előtt két bőrfotel szerű ülőalkalmatosság kapott helyet.
- Kellemesen repült? - kérdezi a nő, mintha csak egy kis délutáni teázgatás céljából érkeztem volna ide.
- Mondhatjuk - fogom rövidre a válaszadást. Nem látom értelmét kifejteni neki mennyire nyugtalan volt az utam, illetve minden, mióta tegnap este beszéltem vele. Valószínűleg próbálna együtt érezni, mégse tudna teljesen azonosulni a helyzettel, annak ellenére sem, hogy orvos.
- Nem szeretném húzni az idegeit. Jöjjön velem - áll fel a nő az asztaltól. Az irodáját elhagyva egy hosszú folyosón kezdünk el sétálni. Próbálom a lehető legjobban összehúzni magam, hogy a mellettünk elszaladó nővérek, esetleg a tolókocsiban tolt öregeket egyáltalán ne zavarjam. Nem sétálunk sokat, talán három percet, mikor az egyik ajtó előtt megpillantok egy biztonsági őr ruhában feszítő férfit, aki a kórterem ajtaja mellett ül, s szigorú pillantást vet mindenkire, aki arra felé sétál. Mikor a férfi megpillant minket azonnal feláll, elnézve a doktornő háta mögött vesz szemügyre engem is. Értetlenül állok Dr. Lewis mögött, nem igazán értem, minek ez a nagy felhajtás.
- Kisasszony! A táskáját legyen szíves itt letenni - szólít meg a nagydarab fekete férfi, mire engedelmesen bólintok, majd a földre helyezve utazótáskámat Dr. Lewisra pillantok.
- Elnézést a kellemetlenség miatt, de higgye el, okkal vagyunk ilyen elővigyázatosak a barátjával kapcsolatban - mondja a doktornő, majd a kórterem ajtajának kilincsét könnyedén lenyomva tárja ki előttem az ajtót.
A kórteremben félhomály van, a több ágyból ami a szobában pihen csak egy van használatban véve. Szemeim elkerekednek, s nagyot nyelek, mikor megpillantom a közvetlen velem szemben lévő ágyon fekvő ismerős arcot.
- Szabad? - kérdezem halkan, mire a Dr. Lewis bólint, s arrébb állva az ajtóból enged beljebb, majd csukja be azt magunk mögött. Félve sétálok az ágy felé, szemeimet szúrni kezdik a könnyek, amint felfogom, kit és milyen állapotban látok az ágyon.
Az ágyhoz legközelebb eső székre ülök, Harry hófehér takarón pihenő kezét a sajátomba veszem. Nagyon hideg. A helyzettől függetlenül megmosolyogtat a tény, mennyivel nagyobb a keze, mint az enyém.
- Mrs. Jackson. Ha nem bánja, fel kell tennem pár kérdést az úrral kapcsolatban - szólal meg az orvos, miközben kissé feljebb húzza az ablakot fedő reluxát, hogy így több fény jusson a szobába.
- Itt maradhatunk közben? - kérdezem, félve attól, hogy máris egyedül kell hagynom őt.
- Persze, és csak pár percet fog igénybe venni - érkezik a válasz, mire bólintok. Dr. Lewis az ágy másik oldalán álló széken foglal helyet, ölébe jó pár papír hever, mellkasánál lévő zsebéből egy kék tollat húz elő.
- Első sorban azonosítani kellene a beteget, hiszen iratai hiányában ezt nem sikerült megtennünk.
- Harry Styles. Nem voltak nála iratok? - kérdezem értetlenül, mikor eljut a tudatomig, amit Dr. Lewis mondd. Túl nagy sokkban vagyok attól, ahogy Harryt látom.
- Nekünk nem adták le őket - érkezik a válasz. Zavartan ráncolom a szemöldököm, kicsit jobban szorítom Harry kezét. Dr. Lewis még feltesz pár kérdést, amikre többé-kevésbé kábán, de felelek. Úgy érzem minden más jelentőségét veszti most, hogy már tudom; Harry biztos helyen van, ahol már nem eshet bántódása.
- Megoldható lenne, hogy beszéljek vele? - kérdezem félénk hangon, akár egy kislány. Valószínűnek tartom, hogy a válasz nemleges lesz, hiszen ha lenne lehetőségem beszélni vele, akkor valószínűleg már ő vette volna fel a telefont, de mindenképpen megér egy próbát rákérdezni.
- Sajnos ez most még nem megoldható. Ugyanakkor hatalmas segítség lenne, ha a kórházba jönne és segítene tisztázni pár dolgot - mondja a nő, mire rögtön a műszerfalon pihenő órára pillantok. Villám gyorsan gondolom át a dolgokat, bár még gondolataim végére se érek, mikor már válaszra nyitom ajkaimat.
- Még ma felszállok egy gépre - mondom határozottan, miközben szabad kezemmel elfordítom a kulcsot, és gázt adok az autónak.
- Ha ideért, a recepción mondja meg, hogy engem keres és mondja a nevét. Hozzám fogják kísérni - világosít fel a teendőimről, majd még pár jelentéktelen szóváltást követően elköszön. A telefonomat az anyósülésre dobva hajtok ki a parkolóból, azonnal a lakás felé indulok, ahol terveim szerint csak bedobálok pár napi ruhát és már megyek is a repülőtérre.
Az utazástól elgémberedett nyakamat tekergetve próbálok kikászálódni a repülőtér tömött csarnokából, kisebb nagyobb sikerrel. Egy idő után már bocsánatot sem kérek, ha neki megyek valakinek, látszólag az illetékeseket abszolút nem foglalkoztatja, így én sem töröm magam. A reptér előtt még rosszabb a helyzet. Ahogy körbepillantok szinte esélytelennek látom, hogy hamar taxit tudjak fogni, márpedig a térkép szerint a kórházig csak úgy tudnék viszonylag hamar eljutni. Mióta csak vége lett az orvossal való beszélgetésemnek tegnap egy meg nemszűnő görcs van a gyomromban, egyszerűen képtelen vagyok megnyugodni. Sejtelmem nincs, milyen állapotban fogom találni Harryt, arról nem is beszélve, hogy ki tudja, hogy fognak alakulni ezután a dolgaink.
Mély levegőt veszek. Ritkán kellemes idő van. Az ég borús, a felhők a szürke tucatnyi árnyalatában fedik az eget. A szél is fúj, könnyedén kapja meg a körülöttem magasodó fák lombjait, ennek ellenére azonban abszolút nincs hűvös.
Nagyjából húsz percet szobrozok az út mellett hadonászva, mire sikerül leintenem egy taxit, amin így is meg kell küzdenem egy fiatalabb férfival, aki valami teljesen idegen nyelven magyarázva próbálja megszerezni magának a taxit. Szerencsére a sofőr akarva-akaratlanul az én pártomon áll; az utazótáskámat a csomagtartóba téve jelzi a férfinak, hogy másik jármű után kell néznie. Miután beülök, és bediktálom a címet már nem szólunk egymáshoz a sofőrrel. Nem tűnik olyannak, aki ne kommunikálna az utasaival, sejtésem szerint sokkal inkább vagyok én az, aki úgy néz ki, mint akivel nem tanácsos elkezdeni beszélgetni, mert hamar berekedne a beszélgetés.
Meglepően gyorsan elérünk a kórházhoz, így egy kis borravalóval megtoldva fizetem ki a sofőrt, aki kedves mosollyal a bajsza alatt köszöni meg ezt. Ahogy elhajt hátat fordítok az útnak, leheletnyit nyitott szájjal bámulok a hatalmas épületre, érzem, hogy a szívem a torkomban dobog. Utazótáskám pántját szorongatva lépek be a kórház aulájába, a hatalmas faliórára pillantva megállapítom, hogy épp ebédidő van. A recepciós pulthoz sétálok, ami mögött egy fiatalabb nő ül.
- Segíthetek valamiben? - kérdezi udvariasan, mikor feltűnik neki a jelenlétem.
- Én Sue Lewis főorvoshoz jöttem - mondom remegő hangon, mire a nő bólint.
- Szabad a nevét?
- Alli Jackson - mondom, amit a nő egy újabb bólintással reagál le, majd áthajolva a pulton a mellettünk húzódó folyosóra pillant.
- Greg! Kísérd fel a hölgyet Dr. Lewishoz - kiáltja el magát, mire a kávéautomatánál álló férfi felénk pillant.
- Megyek - kiált vissza. A recepciós nő visszaül a helyére, majd pötyög valamit a számítógépén, és rám pillant.
- Greg felkíséri. A negyediken lesz - mondja. Egy halvány mosollyal megspékelve megköszönöm neki a segítséget, majd otthagyva őt Greg oldalán indulok el a lift felé.
Nagyjából öt perc telik el, mielőtt Greg egy biztató mosolyt felém eresztve magamra hagyna egy üvegajtó előtt, melyen könnyen olvasható betűkkel csupán egy név szerepel. Dr. Sue Lewis.
Kezemet kopogásra emelem, s ezt határozottan meg is teszem. Rögtön érkezik a válasz, miszerint nyugodtan menjek be, így nem is tétlenkedem; a kilincset lenyomva lépek be a letisztultan berendezett irodába.
- Üdv - motyogom, miközben körbenézek a helyiségben. - Én..
- Alli Jackson. Tudom. Felszóltak a recepcióról, hogy jön - mosolyodik el a nő, miközben egy mozdulattal jelzi, hogy foglaljak helyet. Az íróasztala előtt két bőrfotel szerű ülőalkalmatosság kapott helyet.
- Kellemesen repült? - kérdezi a nő, mintha csak egy kis délutáni teázgatás céljából érkeztem volna ide.
- Mondhatjuk - fogom rövidre a válaszadást. Nem látom értelmét kifejteni neki mennyire nyugtalan volt az utam, illetve minden, mióta tegnap este beszéltem vele. Valószínűleg próbálna együtt érezni, mégse tudna teljesen azonosulni a helyzettel, annak ellenére sem, hogy orvos.
- Nem szeretném húzni az idegeit. Jöjjön velem - áll fel a nő az asztaltól. Az irodáját elhagyva egy hosszú folyosón kezdünk el sétálni. Próbálom a lehető legjobban összehúzni magam, hogy a mellettünk elszaladó nővérek, esetleg a tolókocsiban tolt öregeket egyáltalán ne zavarjam. Nem sétálunk sokat, talán három percet, mikor az egyik ajtó előtt megpillantok egy biztonsági őr ruhában feszítő férfit, aki a kórterem ajtaja mellett ül, s szigorú pillantást vet mindenkire, aki arra felé sétál. Mikor a férfi megpillant minket azonnal feláll, elnézve a doktornő háta mögött vesz szemügyre engem is. Értetlenül állok Dr. Lewis mögött, nem igazán értem, minek ez a nagy felhajtás.
- Kisasszony! A táskáját legyen szíves itt letenni - szólít meg a nagydarab fekete férfi, mire engedelmesen bólintok, majd a földre helyezve utazótáskámat Dr. Lewisra pillantok.
- Elnézést a kellemetlenség miatt, de higgye el, okkal vagyunk ilyen elővigyázatosak a barátjával kapcsolatban - mondja a doktornő, majd a kórterem ajtajának kilincsét könnyedén lenyomva tárja ki előttem az ajtót.
A kórteremben félhomály van, a több ágyból ami a szobában pihen csak egy van használatban véve. Szemeim elkerekednek, s nagyot nyelek, mikor megpillantom a közvetlen velem szemben lévő ágyon fekvő ismerős arcot.
- Szabad? - kérdezem halkan, mire a Dr. Lewis bólint, s arrébb állva az ajtóból enged beljebb, majd csukja be azt magunk mögött. Félve sétálok az ágy felé, szemeimet szúrni kezdik a könnyek, amint felfogom, kit és milyen állapotban látok az ágyon.
Az ágyhoz legközelebb eső székre ülök, Harry hófehér takarón pihenő kezét a sajátomba veszem. Nagyon hideg. A helyzettől függetlenül megmosolyogtat a tény, mennyivel nagyobb a keze, mint az enyém.
- Mrs. Jackson. Ha nem bánja, fel kell tennem pár kérdést az úrral kapcsolatban - szólal meg az orvos, miközben kissé feljebb húzza az ablakot fedő reluxát, hogy így több fény jusson a szobába.
- Itt maradhatunk közben? - kérdezem, félve attól, hogy máris egyedül kell hagynom őt.
- Persze, és csak pár percet fog igénybe venni - érkezik a válasz, mire bólintok. Dr. Lewis az ágy másik oldalán álló széken foglal helyet, ölébe jó pár papír hever, mellkasánál lévő zsebéből egy kék tollat húz elő.
- Első sorban azonosítani kellene a beteget, hiszen iratai hiányában ezt nem sikerült megtennünk.
- Harry Styles. Nem voltak nála iratok? - kérdezem értetlenül, mikor eljut a tudatomig, amit Dr. Lewis mondd. Túl nagy sokkban vagyok attól, ahogy Harryt látom.
- Nekünk nem adták le őket - érkezik a válasz. Zavartan ráncolom a szemöldököm, kicsit jobban szorítom Harry kezét. Dr. Lewis még feltesz pár kérdést, amikre többé-kevésbé kábán, de felelek. Úgy érzem minden más jelentőségét veszti most, hogy már tudom; Harry biztos helyen van, ahol már nem eshet bántódása.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése